Az idén a keresztények számára nemrég kezdődött el a nagyböjt, a húsvéti előkészület szent negyven napja. Viszont a nagyböjt és az országgyűlési választások kampányidőszaka időben egybeesik. Ezt lehet szerencsétlen egybeesésnek mondani, de ha már így van, akkor a keresztény embernek fokozott a felelőssége. És mivel a pápai enciklikák sok esetben úgy szólítanak meg, hogy minden kereszténynek és minden jóakaratú embernek szólnak, talán a nem hívők, a jóakaratú emberek is figyelembe is veszik ezt az egybeesést, ami egyúttal közös felelősséget is jelent.
Szomorúan kell megállapítanunk, hogy az elmúlt években, sőt évtizedekben - szinte már a rendszerváltás óta - a kampány nem az egészséges versengésről szólt, hanem egymással acsarkodó csoportok harca volt. Nem másként politizáló táborok, hanem amolyan gyűlöletgócok alakultak ki.
A pápai körlevelek, útmutatások felhívják a figyelmet arra, hogy a keresztényeknek kötelességük, természetesen a maguk helyzetéhez képest, hogy részt vegyenek a közéletben. Ezért alakultak keresztény világnézetű pártok, vagy egyes pártokon belül a keresztény szemléletet fontosnak tartó csoportok. A régi rendszerben a keresztényeknek csekély lehetőségük volt erre, hiszen „a párt” minden fontos pozíciót – közvetlenül vagy közvetve – magának tartott fenn. Ennek ellenére a keresztények - némi kockázatot, vagy legalábbis mellőzést is vállalva - iparkodtak helytállni.
Sokan voltak (voltunk), akik vállaltuk, hogy amolyan másodrendű állampolgárok legyünk. (Itt kell megjegyeznünk, hogy az elnyomás korántsem volt a romániaihoz és főleg az albániaihoz mérhető. Az utóbbi helyen egyenesen halálbüntetés járt a vallásgyakorlásért.) De a honvédséget és a rendőrséget teljesen kisajátította a pártállam, és az egyéb vezető pozíciókban is hátrány volt kereszténynek lenni.
A vége felé, az enyhülés korszakában természetesen ebben is történt változás, és ezzel sokan éltek is. Ráadásul aránytalanságok is tapasztalhatók voltak: egy tanári gyűlésen mondta nekem egy tanárnő, hogy „tanár úr, Budapesten már szinte divat klerikális kapcsolatokat ápolni, vidéken meg még üldözik a vallást”. Én akkor Budapesten tanítottam, és valóban emlékszem, hogy több piaristát, főleg Jelenits Istvánt előadásokra is meghívták, például a Magyar Tudományos Akadémiára. De a működő szerzetesrendekből mások is szerepelhettek.
Budapesten volt egy diákom, aki bár sportkarriert tűzött ki célként, élt a hirtelen megnyílt lehetőséggel, és katonatisztnek ment. Először meghökkentem, de utána már örültem neki. Nem baj, ha minden olyan területen próbáljuk érvényesíteni a keresztény eszméket, amely egyébként magában foglalja az általános humánetikai értékeket.
A kampányidőszakban a veszélyekkel is fokozottan szembe kell nézni. Tudok olyan társaságokról, baráti körökről, ahol megegyeztek, hogy a fehér asztal mellett nem politizálnak. Nem azért, mert tilos, hanem mert manapság ez magában rejti annak veszélyét, hogy olyanok is szembekerülnek egymással, akik egyébként nagyon is azonos erkölcsi nézeteket vallanak, sőt baráti kapcsolatban vannak.
A nagyböjt és a kampány időbeli egybeesése fokozottan felhívja a figyelmünket arra, hogy felelősek vagyunk mind a hitünkért, egyházunkért, mind pedig a hazánkért.
Így lehet, hogy mégsem szerencsétlen az egybeesés: talán végre versengéssé alakul a kampány, nem pedig a gyűlölködés terepévé. Elérhetünk egy olyan korba, amikor nem rivalizálnak, hanem a jó célok érdekében együttműködnek a keresztények és a nem hívők, egy működőképesebb társadalom megvalósítása során.
A szerző piarista, ny. gimnáziumi és főiskolai tanár.
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.
