Orbán Viktor nagyon szeretne olyan politikusnak látszani, akitől a világ vezetői kérnek tanácsot; maguk közé tartozónak érzik, sőt úgy is bánnak vele. Hogy a magyar miniszterelnök mikor volt egy súlycsoportban mondjuk Putyinnal, azt most hagyjuk is, mindenesetre a pártsajtó szorgosan próbálja építeni ezt a látszatot, ami önmagában is bizonyítja, mire vágyik Orbán (a médiája nem lelkesedésből, hanem parancsutasításra működik). Vegyük tehát adottnak, hogy ez a szándék, és nézzük inkább, mire jutott vele.
Eddig nem sokra: ott tartunk, hogy világhatalmi tényezők helyett egyelőre csepűrágókkal levelezik, és
még ezek a szórakoztatóipari szakmunkások is kikacagják illetve kikacagtatják őt. Most éppen a Monty Python színésze, John Cleese magyarázta el – nem csak a kormányfőnek, hanem országnak-világnak is -, miért egyszerre szánni- és nevetnivaló a kritikátlan Oroszország-imádat
olyasvalakitől, aki konkrétan Nagy Imre koporsójáról ugrott fel a politikai színpadra.
Komolyabbra fordítva a szót: a Fidesz és Orbán Viktor politikájában ma nincs olyan elem, amely ne színlelésre, hazugságra és átverésre épülne. Hazugság volt a „Tisza-adóterv” (bírósági papír is van már róla), hazugság az ukrán fenyegetés (Ukrajnának három külpolitikai prioritása van: az EU-tagság, a NATO-belépés és az orosz agresszió feltartóztatása; mindhármat keresztbe verné, ha nyitna egy keleti frontot egy NATO- és EU-tagállammal szemben), hazugság az olcsó orosz olaj és gáz (mindkettőt piaci áron vesszük, és nem olcsóbb nálunk a benzin, mint azoknál, akik nem az oroszoktól vásárolják az alapanyagot). Átverési kísérlet a magyar operetthadsereg kivezénylése az erőművekhez a képzelt ellenség ellen, és színlelés a gavalléros pénzszórás a bedöglött gazdaság meg az elszálló hiány árnyékában – vagyis az egész Fidesz-kampány. Ha még létezne, pompás jelenetet írhatna belőle a Monty Python, de nem biztos, hogy őszinte lenne a mosolyunk: messziről nézve biztosan nevetséges, de nekünk, akiknek a bőrünkre és a jövőnkre megy, egyáltalán nem vicces.