Aznap, amikor Dally elindult New Yorkba, Merle, aki úgy tett, mintha elvesztette volna a szemüvegét, végigkutatott mindent, ami csak eszébe jutott, dobozokat nyitogatott, benézett az ágytakarók alá meg a kocsi váza mögé, mígnem megpillantott egy régi, Clarabella nevű játék babát, amelyik csatlakozott hozzájuk, ahogy Dally szerette fogalmazni, évekkel ezelőtt, még Kansas Cityben. Egyszerűen ott hevert a porban, és Merle meglepődött, hogy olyan érzelmek árasztják el, amelyek valahogy nem az övéi, mintha az elhagyatottság az öreg Clarabelláé volna, amely fényes nappal feküdt ott félrehajítva, és sehol egy kislány, aki fölvegye. Egyetlen pillantás arra az arcra, ahogy lepattogzott róla a festék, és az ember szelepei biztosan ereszteni kezdtek, ha nem mentek tönkre végleg.
Megvárta a következő csapolási napot, aztán otthagyta a Little Hellkite-i amalgámozói állást, összepakolta az előhívószereit, a fényképlemezeket meg azt a néhány képet, amellyel elégedett volt, miután a többit elajándékozta. A megtartott képek közül néhány Dallyről készült. Vett két jó lovat, és elindult a San Miguel völgyében, át a Dallas Divide-on és Gunnisonon meg a nagy, hosszú keleti lejtőn Pueblóba, mert valami az elméje hátsó zugában arról győzködte, hogy amikor évekkel ezelőtt nyugatra, Coloradóba tartott, valami lényegest elmulasztott, valamilyen várost nem látott, a képnek valamelyik darabja hiányzik, s ha nem találja meg és nem hasznosítja, akkor talán élete értelmének java részét kitörölheti – ennyire fontos ez. Kelet felé menet tisztában volt vele, hogy Dally valahol ezer mérfölddel előtte van, nem mintha úgy tervezte volna, hogy végigmegy a keleti úton. Csak ameddig mennie kell.
Egy szombat este begurult az iowai Audacitybe. Épp vacsoraidő után, még derengett valami fény az égen, néhány szekér kifelé tartott a városból a ködbe, amelyben a kis tölgyfák kereknek és laposnak látszottak, mint a nyalóka, és észrevett egy kisebb tömeget, amely mocorgott, zúgolódott, és már-már kitörni készült egy lapos tetejű, deszkaburkolatú épület előtt, amelyet színes gázlámpák világítottak meg már most, mielőtt az utcai lámpákat meggyújtották volna, és a fakuló napvilágnál kibetűzte a helyi mozgóképszínház nevét: DREAMTIME MOVY. Merle leállította a kocsit, és odaballagott a tömeghez.
– Izgalmas dolognak tűnik.
Észrevette, hogy sok vidéki mozihoz hasonlóan ezt is egy templomból alakították abban a meggyőződésben, mely szerint túl kicsi ahhoz, hogy fenntartson egy lelkészt. Ezt Merle értette, mert nem látott nagy különbséget egy mozi közönsége és a sátras istentisztelet népe közt – ugyanolyan készséggel kerültek valami mesemondó varázsa alá.
– Már három hete – tájékoztatták azonnal –, hogy az átkozott dolog nem működik, és Fiskre várunk, hogy kijöjjön, és előadja a szokásos maszlagot.
– A lehető legrosszabbkor történt, a nő kapaszkodott abba a rönkbe a folyón…
– …sodródott a vízesés felé, ami arról a nagy szikláról zúdult le…
– …túl erős volt a sodrás, hogy úszni tudjon, a férfi meg észrevette, és vadul vágtatott, hogy időben odaérjen…
– És akkor minden egyszerűen összekuszálódott! Fisk nem tudja, milyen közel áll hozzá, hogy elkergessük a városból.
– Itt is van a nyomorult fráter.
Merle odament, hogy egy kis távolságot teremtsen a siralmasan kiborult Fisk meg a tömeg között.
– Jó estét, lencsetestvér, mi a probléma, filmszakadás, vagy kiégett a lámpa?
– A kép nem marad a helyén. A filmtovábbító hengerrel van valami, csak ennyit tudok.
– Nekem van egy-két ilyen alkatrészem, nem bánja, ha megnézem? Mivel vetít, Powers-hajtással?
– Csak közönséges máltai kereszttel. – Fisk a félhomályos kis volt templom végébe vezette Merle-t, majd föl egy lépcsőn a valahai kóruskarzatra. – Nagyjából csak annyit tudok tenni, hogy rendesen fűzöm be, általában Wilt Flambóval, aki a város órásmestere, ismeri ezt a ketyerét kívül-belül, én akkor örököltem az állást, amikor Wilt megszökött annak a takarmánykereskedőnek a feleségével, és most Des Moinesban vagy valami ilyen helyen van, és mindenkinek képeslapokat küld, hogy milyen jól szórakozik.
Merle megnézte a gépet.
– Hát, ez a máltaikereszt-mechanizmus rendben van, a továbbító beállítása egy kicsit furcsa, ennyi az egész, talán a futófelületet kell… tessék, oké, most gyújtsa be, mik ezek, gázégők?
– Acetilén. – Most rendben működött, és egy pillanatig bámulták a vásznat, ahogy a veszedelmes zuhatag egyre közeledett. – Azt hiszem, jobb lesz, ha visszatekerem az orsó elejére. Maga megmentette a seggemet, barátom. Magáé lehet a megtiszteltetés, hogy közli velük a jó hírt.
Később egy baráti sör mellett elismerte:
– Őszintén szólva mindig halálra rémített, túl sok energia van szabadon abban a kis helyiségben, túl sok hő, a nitró a filmszalagban, mintha az egész akármelyik percben felrobbanhatna, amilyen sztorikat hallani, ha csak a lámpa volna, az egy dolog, de ezek az egyéb erők…
Keserűen, sértetten, összeszorított ajakkal egymásra mosolyogtak, ahogy a szakemberek szokták, akik megtanulták, mekkora az ára a mágiának, amellyel a közönséget boldog zsibbadásban tartják – ez esetben a puszta fizikai erő, amely a vetítő tekeréséhez kell, és a démoni energia, amelyhez ez ember kénytelen túl közel állni.
Merle egy-két hétre megkapta a munkát, amíg Fisk visszament, hogy felügyelje a szekéralkatrészboltját, és kipihenje magát. Egy idő után, ahogy korábban is, Merle azon kapta magát, hogy már nem figyel a vásznon zajló történetre, csak tekeri tovább a vetítőt, és azon elmélkedik, hogy milyen különös kapcsolatban állnak ezek a mozgóképek az Idővel – talán nem is különösben, inkább trükkösben, mert az egész arról szól, hogy becsapja a szemet, és úgy képzelte, ezért látni ennyi bűvészt is a színpadokon. De ha az ötlet abban áll, hogy állóképeket mozgassunk meg, akkor jobb módszernek is kell lennie, mint a fogaskerekes továbbítóknak, lencséknek, sebességbeállítóknak és óraműves cifraságoknak ez a bonyolult masinériája, amelyen minden képet megállítunk egy töredékmásodpercre, meg a többi. Lennie kell valami egyszerűbbnek, valaminek, amit magával a fénnyel csinálhatunk…
Egy nap a sárgának egy bizonyos, szinte ismerős árnyalatában játszó ég alatt egy folyóhoz ért, amelyen fiatalok kenuztak, nem jókedvű vagy gondtalan kacérsággal, hanem valami sötét tanácstalansággal, mintha valami komolyabb céllal lennének itt, csak éppen nem jut eszükbe, mi az. Úgy ismert rá a lelkiállapotra, mintha a táj jellemzője volna, mint ahogy az utazó fedez fel egy hegyet vagy egy tavat egyszerűen, amikor felér egy gerincre – tessék, ott van, akár önmaga térképe is lehetne. Rátalált a Candlebrow-ra, vagy ha úgy tetszik, az talált rá. Áthaladt a campus roskadozó kapuján, és ráismert a helyre, amelyet eddig keresett, amelyet kihagyott, amikor először erre járt: könyvesboltokkal szegélyezett utcák, ülő- és beszélgető- vagy nembeszélgető-helyek, kávézók, falépcsők, erkélyek, galériák, teraszok étkezőasztalokkal, csíkos napellenzők, nyüzsgő tömeg, leszálló éj, egy kis mozi, citromsárga neonok…
A föld itt finoman hullámzott. A sportpálya zsivaját leszámítva semmi sem volt hangosabb a beszélgetésnél. Lovak legeltek a négyszögletes, nagy udvaron. Földillat járt át mindent: réti here, lonc, magas legyezőfű. A piknikezők vittek magukkal patkót és ukulelét, kosarakat teli szendviccsel, keménytojással, savanyúsággal és palackozott sörrel, a Candlebrow nyugodt és híresen kenuzható folyójának, a Sempiternnek a partjára. Minden másnap viharfelhők jelentek meg nyugat felől, és kezdtek összegyűlni, az ég pedig biblikusan baljós sárgásszürkére sötétült, mire az első szelek és esőcseppek megérkeztek.
A konferencia résztvevői a világ minden tájáról érkeztek: orosz nihilisták sajátos elképzelésekkel a történelem és a visszafordítható folyamatok törvényeiről, indiai szvámík, akiket az foglalkoztatott, milyen hatással van az időutazás a karma törvényeire, szicíliaiak, akik hasonló mértékben nyugtalankodtak a vendetta elve miatt, valamint Merle-hez hasonló amerikai fuserek, akik meghatározott elektromechanikai kérdéseket akartak tisztázni. Szellemüket így vagy úgy az Idő és titkai ostromára szentelték vagy szenteltették.
– A helyzet az, hogy az úgynevezett lineáris idő rendszere egy körkörös, vagy ha úgy tetszik, periodikus jelenségre alapul: a Föld forgására. Minden forog, valószínűleg még az egész világegyetem is. Ezért amikor a prérire, a sötétülő égre, egy felhőtölcsérre nézünk, akkor abban az örvényben mindennek az alapvető struktúráját látjuk…
– Hm, professzor úr…
– …a „tölcsér” szó persze egy kicsit félrevezető, mert az örvényben egyáltalán nem olyan egyszerűen oszlik el a nyomás, mint egy egyenes oldalú kúpban…
– Uram, elnézést, de…
– …inkább olyan kvázi-hiperboloid tengely körüli forgás, amely… hová megy mindenki?
A közönség tagjai kezdtek eltűnni, némelyek igen sietősen, és az égre vetett futó pillantás is elegendő volt ahhoz, hogy ezt megmagyarázza. Mintha a professzor idézte volna meg az előadásával, ekkor csapott le a nyugati duzzadt és lüktető fényű felhőkből egy klasszikus préritornádó, amely egyre lejjebb nyúlt, készült földet érni, közeledett, szinte mintha tudatosan az útjába eső campus felé, olyan sebességgel, hogy még a leggyorsabb ló sem reménykedhetett a lehagyásában.
– Gyorsan… erre! – Mindenki a McTaggart Hall, a metafizikai tanszék felé igyekezett, amelynek viharpincéjéről az egész térségben köztudott volt, hogy a legtágasabb és legjobban kijelölt menedék Cleveland és Denver között. A matematikusok és mérnökök Auer-égőket és viharlámpákat gyújtottak, így várták, hogy elmenjen a villanyvilágítás.
A viharpincében a legutóbbi tornádó idejéről ott maradt félfolyós kávé és csörögefánk mellett visszatértek a periodikus függvényekre meg ezek általános formájára, az automorf függvényekre.
– Először is az Örök Visszatérés. Ha ilyen függvényeket elméletben alkotni tudunk, akkor lehetségesnek kell lennie, hogy világibb, fizikaibb kifejezéseket is alkossunk.
– Építhetünk időgépet.
– Nem így fogalmaztam volna, de ha úgy tetszik, igen.
A jelen lévő vektoristák és kvaternionisták mindenkit emlékeztettek a függvényre, amelyet nemrég dolgoztak ki lobacsevszkiji néven, rövidítve Lob, mint a „Lob a”-ban, amellyel a közönséges euklideszi tér szinte melléktermékként átalakul lobacsevszkijivé.
– Így belépünk a forgószélbe. Ez lesz a lényege az újjáalakított életnek, és megkapjuk a tengelyeket, amelyekhez minden viszonyul. Az idő már nem lineáris sebességgel „telik”, hanem szögsebességgel „visszatér”. Mindent az Automorf Elrendelés ural. Örökre, vagy ha úgy tetszik, időtlenül visszatérünk önmagunkhoz.
– Újjászületünk! – kiáltotta egy jámbor keresztény a gyülekezetben, mintha hirtelen megvilágosodott volna.
Greskovits Endre fordítása
