Az ország Szepesi György rádiós hangütésének lázában, ritmusában élt, amely minden pillanatot kellemes feszültséggel töltött meg. Ehhez képest a képernyőn kezdetben elég unalmasan hatott a foci. Nem tűnt olyan nagy számnak, akkora eseménynek, ahogy a fiúk rúgják a labdát, szövögetik-hárítgatják a támadásokat. Mit csináljon a kommentátor? Adjon hozzá tüzet? De hát ebben Szepesivel akkoriban senki sem tudott volna versenyezni. Vagy inkább érdemes egyszerűen követni az eseményeket, megnevezni, kinél van a labda? Vitray Tamás ezen az úton indult el kollégáival, a visszafogottságot képviselte, már-már némi intellektuális távolságtartással. Idővel sikerült is elérnie egyfajta rivalizálást Szepesivel. Sok szurkoló számára a csapatválasztás súlyával ért fel, hogy kit kedvel jobban: Szepesit vagy Vitrayt. Persze az összehasonlításnak nem volt semmi értelme, hiszen mindkét médiatípus diktálta munkatársainak a sajátságait. Vitrayval egy tévéműsorban például azon viccelődött egy humorista, hogy minek mondja el, amit úgyis lát az ember. Mi az, hogy „Albertet szerelik”, meg „Molnár elfut a szélen”? Hát látjuk!
A tévés közvetítés azért lassan elfogadtatta „önállóságát”, beigazolódott, hogy szükség van a riporterre, követhetőbbé teszi a történéseket, hangulatcsiholásra is képes, lehetősége van érdekes megjegyzésekre, rövid történeti kitekintésekre, háttérsztorikra. A tévés kommentátorok egy idő után már egymással rivalizáltak stílusukkal, szemléletmódjukkal. Közben a vizuális sík is folyamatosan fejlődött, egyre több lett a beállítás. Ma már a bírókon is van kamera, egy közvetítés olyan szinten visz bele pluszt az eseménybe, hogy a néző sokszor nem is bírja a keletkező feszültséget, izgalmakat.
A kommentátorok az üresjáratokban elkalandozhatnak, különféle (érdekes és értelmetlen) statisztikák garmada áll rendelkezésükre, szakértőket ültethetnek maguk mellé, a stúdióban hosszas felvezető és levezető műsorok keretezik a meccseket, villáminterjúkat préselnek ki a pálya szélén edzőkből, játékosokból. Sokszor már túlzásnak, kocsmai dumálásnak tűnik az egész. Elvégre a focihoz mindenki ért, beszélni pedig mindenki tud.
Igen, beszélni mindenki tud, különösen a fociról. Azonban kamerák, egy ország nyilvánossága előtt, valamennyire szakszerűen, eseményt követve már sajátos tehetség kell hozzá. A Sport TV-n nagyjából egy éve indult a PlayBEK, amely felidézi a Bajnokok Ligája és elődje, a Bajnokcsapatok Európa Kupája (BEK) döntőit. A két műsorvezető, Faragó Richard és Hegyi Iván, a versenysorozat kiváló ismerői először stúdióbeszélgetésben felvázolják a sporttörténeti hátteret, majd teljes egészében megnézhetjük kommentálásukkal a mérkőzéseket. Képtelen vállalkozásnak tűnik. Gondoljunk bele! Először fél óra szövegelés, minden lényeges dolgot megtudunk, az eredményt is (!), majd másfél órán át nézhetünk egy „lefutott” mérkőzést, amely alatt végig duruzsolnak a fülünkbe. Mire jó ez így? Miért nem elég egy maximum félórás összefoglaló?
Eddig, ha belebotlottam valamelyik adásba, egy perc múlva továbbkapcsoltam. Ne rabolják az időmet! Mit képzel ez a két figura magáról? Nemrég azonban egy számomra is legendás BEK-döntő került sorra: 1986, Barcelona-Steaua Bukarest. Az első kelet-európai diadal a szériában, teljesen váratlanul, egy szenzációs kapusteljesítménynek köszönhetően. Helmut Duckadam, a román csapat kapusa 4-ből 4 büntetőt védett ki a mindent eldöntő tizenegyespárbajban. Ültünk fiatalon a haverokkal a tévé előtt, és nem hittünk a szemünknek. Úgyhogy ezúttal engedtem a műsor csábításának. A 20. perc táján kapcsolódtam be. Csak hát még 70 perc, plusz a félórás hosszabbítás a drámáig. Ráadásul gól nélküli volt a meccs. De kezdett mind kellemesebben telni az idő. Faragó és Hegyi folyamatos kommentárjával. Szinte észre se vettem, ahogy a meccshez és magukhoz bilincseltek. Érdekesen kanyarogva folyt belőlük a szó, játékos tudással, bölcsességgel, mindenféle okoskodás nélkül. Remek miniportrék a játékosokról, a Steaua edzőjének, Jenei Imrének kedves körbetáncolása, ezredszeri rácsodálkozások a cselekre, passzokra, lövésekre, védésekre, focitörténeti kitekintések sora a csapatoktól kezdve ligákig, régiókig, előreugrások a „jövőbe”. Kulturált jókedv, öröm, ünnep! Ráadásul remek, pompásan összeillő páros. Faragó Richard a visszafogott jófiú, aki kiszabadult a szülői felügyeletből, és végre azzal foglalkozhat, amit imád. Hegyi Iván pedig a mindentudó megszállott, aki szenvedélytől rekedtes hangján olykor akadozva, nevetve, elkalandozva, de gondolatához mindig visszatalálva szívatja társával és velünk a foci kábítószerét.
Szóval, beszélni mindenki tud a labda rúgásáról, de higgyék el, ilyen produkcióra csak kevesen képesek!
