Erdélyben mindig is voltak olyanok, akik a saját magyarságukat előszeretettel a románsággal szemben élték meg. Minél jobban utálták őket, annál biztosabb lábakon érezték az identitásukat. Bevallom, olykor én is engedtem ennek. A csábítás ugyanis nagyon erős volt: (majdnem) mindenért őket okolni, hiszen mi vagyunk a Kárpát-medence vezető népe, vagy micsoda, a diktatúra is igazából az ő mániájuk, mi teljesen meglennénk nélküle. Persze a román hatalom tett is épp eleget azért, hogy a magyar kisebbség jogait folyamatosan csorbítva ne legyen túl népszerű, ám csak később jöttem rá, hogy a mindenkit egy kalap alá terelő gyűlölet csak egyvalakinek tesz igazán rosszat: nekem.
Azóta pereg le rólam minden olyasmi, ami a kollektív gyűlöletre bátorít. Velem nem tudták megutáltatni sem a migránsokat, sem a melegeket, a libernyákokat és a poloskákat sem. És főként nem az ukránokat. Pedig volt és van rá kísérlet, bőven. És megint ugyanazért, mint annak idején: ne foglalkozzunk a saját felelősségünkkel, amiért úgy élünk, ahogy. Amiért (optimista verzió) egy helyben toporog az ország, amiért (realista verzió) lassan mindenki elhúz mellettünk, és amiért (pesszimista verzió) hosszú évek kellenek, hogy az elmúlt időszak megannyi káros kormányzati döntését helyrehozzuk.
Az ukránok és Zelenszkij könnyű préda. Közel vannak, mégis messze, folyton velük kell törődni, a háború nevű kellemetlenség miatt, és a még a békegalambként repdeső Trump sem tudta lenyomni a torkukon a békediktátumot. Ráadásul Zelenszkij olykor tényleg tesz is a minél hitelesebb mumus szerepéért: olykor visszaszól. Ráadásul pont úgy, ahogy egy harcban álló nemzet vezetője tenné, ha épp félre akarja söpörni a diplomácia nyelvét. Nem szeretem, ha valaki fenyegetőzik, de azt se nagyon értem, miért kell egy szomszédos ország vezetőjével teleplakátolni a várost (már nem először), amikor épp a saját jövőnkről döntünk.
Ugyanakkor meg nagyon is értem. Minden egyes mondat, amit a NER képviselői az ukránokról meg a vezetőjükről mondanak, igazából egy beismerés. Egy fideszes őszödi beszéd arról, hogy elkúrták. Mert ezzel demonstrálják, hogy képtelenek mit mondani a belföldi helyzetről, az országról, amelyet tizenhat éve taszigálnak finoman a szakadék felé, csak előbb még egy csöppecskét lerabolták. Ezért kell most úgy nyerniük, hogy ismét és újra a félelmeinkre és a gyűlöletünkre apellálnak. Ráadásul nem azokat kell gyűlölnünk, akik az oly szeretett hazát kifosztották, akik meggazdagodtak a mérhetetlen korrupció révén, akik szétzilálták az oktatást és az egészségügyet, hanem azokat, akik a szomszédban próbálnak ellenállni Oroszország testvéri támadásának, ahelyett, hogy megadnák magukat.
Bízom benne, hogy lesz egyszer egy olyan józan pillanatunk, amikor rádöbbenünk eme képlet mély abszurditására. Arra, hogy a legostobább statisztaszerepet osztották ki ránk ebben a bohózatban. És arra is, hogy eközben csak és kizárólag mi vesztettünk: méltóságot, becsületet, európaiságot. Csupa olyasmit, ami egykor tartást adott nekünk.