Manapság már nemigen van ember, aki azt tudja mondani nyugodt szívvel, hogy „engem nem érdekel a politika”. Hiszen az attitűd, ami körbevesz minket, mérgező. Nemcsak ránk, hanem mindenre, amit csinálunk, ahogy alkotunk, írunk, nevetünk, dolgozunk és ahogy nevelünk is. Ez egy összetett és fájdalmas látlelet a mai magyar valóságról. Ami ma Magyarországon zajlik, az nem csupán politikai csatározás, hanem egy mély társadalmi trauma, ahol a közbeszéd mérgezése már a családi asztalnál is kifejti a hatását. Vajon mennyire egészséges ez ránk mentálisan vagy akár a gyerekeinkre? Vizsgáljuk meg ezt a kommunikációs gyakorlatot a háborús fenyegetésre kiélezve, és arra, hogy a mai fiatalokra és gyermekekre ez milyen hatással van. Hiszen ők az a korosztály, amelynek tagjai effektíve még semmit sem tudnak tenni ellene, hiszen még nem szavazhatnak, ilyenformán csupán elszenvedői ennek a narratívának.
Magyarországon a háborús fenyegetés ma a kommunikáció sarokköve. A legvészjóslóbb árnyék, ami ma ránk vetül. Az ebből adódó félelem kettős természetű: van egy húsba vágóan valós alapja, hiszen a szomszédban dörögnek a fegyverek, és van egy politikai, „művi” oldala, amely ezt a szorongást üzemanyaggá alakítja. Legyen szó valós geopolitikai kockázatról vagy politikai narratíváról, a hatása ugyanaz: a folyamatos egzisztenciális szorongás. Természetesen a földrajzi közelség (orosz-ukrán háború) és az időben nem is oly távoli, generációk által örökített történelmi traumák (világháborúk, 1956) valós fenyegetettséggel bírnak. Az elmúlt heteket eluraló közel-keleti konfliktus ugyan nincs földrajzilag közel, de az üzemanyagár változása és egyéb geopolitikai okok miatt Európán belül is érezhető a hatása. Félő, hogy a „harci kedvet” akár több ország is átveheti, így a 3. világháborús fenyegetés már nem is tűnik annyira irreálisnak.
Az idősebb korosztály, amelynek tagjai vagy a szüleik éltek ebben, semmiképpen sem szeretnék ezt újra átélni, így a félelmet átültetik a családi asztalhoz, a bogarat beleteszik a fiatalabb generációk fülébe is.
Erre épül rá a kormányzati „stratégiai nyugalom” és a „béke” jelszava, amely szembeállítja az országot a „háborúpártinak” bélyegzett Nyugattal és ellenzékkel.
Ugyanakkor a kérdés ennél sokkal árnyaltabb, hiszen már nem olyan társadalomban élünk, amely az „ölj és fuss” elvén alapul. A 21. században a politikai kapcsolatoknak és az érdekérvényesítésnek már nem arról kellene szólniuk, hogy csak úgy megtámadom a másikat, vagy azt az országot, népet, csoportot, embert, akinek nem tetszik a viselkedése. Komplikált rendszerekben élünk szövetségekkel és uniókkal, ahol vannak szabályok. A jelen helyzetben a NATO-tagság biztonságot ad, a retorika azt sugallja, hogy a veszély közvetlen, és csak a jelenlegi vezetés képes azt megállítani.
Ez a technika a pszichológiából ismert „biztonságkeresési reflexet” használja ki: a választó a megszokottba kapaszkodik, ha fél.
Így fél váltani, változtatni. Ez országszintű probléma, ami befolyással lehet a jövendő generációnak a problémamegoldási repertoárjára, és arra, hogy hétköznapi helyzetekhez hogyan fog viszonyulni a jövőben. A gyűlölet és a félelem soha nem jó tanácsadó.
A mai magyar valóságot leginkább egy olyan feszült családi ebédhez lehetne hasonlítani, ahol a leves felett mindenki hallgat, de a kanalak csörömpölésében ott vibrál a feloldhatatlan feszültség. Ez a feszültség nem a semmiből támadt; módszeresen, tégláról téglára építették fel körénk az elmúlt évtizedekben, amíg a politika falai el nem választották a testvért a testvértől, a szomszédot a szomszédtól.
A kormányzati kommunikáció „zsenialitása” és egyben tragédiája az, hogy a békét nem állapotként, hanem politikai termékként tálalja. Aki nem velük tart, az „háborúpárti” – ez a bélyeg pedig olyan súlyos, hogy azonnal megöli a párbeszéd lehetőségét.
A félelem ugyanis beszűkíti a tudatot: ha valaki elhiszi, hogy a léte van veszélyben, nem fog árnyalt érveket hallgatni a demokráciáról vagy a jogállamról. Csak biztonságra vágyik, bármi áron.
Ebben a mérgezett levegőben burjánzik el az a sajátos magyar gyűlölet, ami olykor érthetetlennek tűnik a külső szemlélő számára. Hogyan lehetséges, hogy egy magyar ember dühösebb a szomszédjára, mert az más pártra szavaz, mint az agresszorra, aki egy szuverén államot rohant le? A válasz a „törzsi politika” pszichológiájában rejlik. Az orosz katona messze van, egy távoli absztrakció, de a „másik magyar” itt van az arcodban: ő az, aki miatt (szerinted) tönkremegy az ország, aki „eladta a lelkét”, vagy aki „el akarja venni a jövődet”.
Ez a gyűlölet spirálja, ami az ellenzéki térfélen is ugyanúgy pusztít. A DK-s és a tiszás közötti ellentét ma sokszor élesebb, mint a kormány elleni fellépés.
Ez a „nárcisztikus kis különbségek harca”: mivel hasonló célközönségért küzdenek, a másikat nem szövetségesnek, hanem a túlélésüket fenyegető árulónak látják. Ez a belső kannibalizmus pedig a hatalom legnagyobb szövetségese, hiszen amíg az ellenzék egymás torkának esik, addig a rendszer mozdíthatatlan marad. Az „oszd meg és uralkodj” elve átalakul a „gyűlölj és uralkodj” elvévé, ami ideig óráig (esetünkben 16 évig) segített hatalmon maradni egy már-már mindenki számára egyértelműen korrupt és inkompetens kormánynak, amelynek a fő kommunikációs mozgatórugója a gyűlölet. Az a szinte normatív gyűlölet, ami a hétköznapi életben is tapintható, és ami annyira káros a felnövő nemzetnek, hogy azt szavakba sem lehet önteni. Nem tudom, hogy ezt valaha vissza lehet-e fordítani, vagy fog-e valaki, a kormány, egy civil szervezet vagy sok ezer ember arra időt, energiát és pénzt áldozni, hogy a mentális egészséget és világnézetet helyreállítsa, és kiirtsa belőle az ellenségeskedés vadhajtásait.
A magyar közbeszédet ma a polarizáció uralja. Ez nem véletlen, hanem tudatos politikai termék, amely a „ mi” és az „ők” ellentétére épül. Egyetlenegy érzelemnek vagy azt kiváltó cselekménysornak sem szabadna politikai terméknek lennie. Nem áldozhatja fel egyetlen párt sem (hovatartozástól függetlenül) a választópolgárai érzéseit és mentális egészségét a győzelem oltárán.
A legaggasztóbb kérdés a jövő generációja. Azok a fiatalok, akik a 2010-es évek után szocializálódtak, nem ismernek más politikai kultúrát, csak a karaktergyilkosságot és a sárdobálást.
A fiatalok, akik beleszülettek ebbe a „csatatérországba”: számukra nem létezik normális közhangulat, ahol a politika csak a hírek tizedik perce, nem pedig az életük minden pillanatát átszövő kényszerzubbony.
Ők vagy teljes apátiába menekülnek – „úgysem lehet itt semmit elérni” –, vagy radikális válaszokat keresnek. Sokan már a bőröndjüket csomagolják. Nem feltétlenül a magasabb fizetés miatt mennek el, hanem a „normális levegőért”. Mert belefáradtak abba, hogy minden óriásplakátról egy újabb ellenség néz vissza rájuk, és minden családi összejövetel politikai vitába torkollik. Nehéz egészséges vitakultúrát építeni egy olyan környezetben, ahol a tanár, a szülő és a média is lövészárkokban él.
A jelenlegi politikai gépezetnek nem érdeke a békülés. A gyűlölet ugyanis a leghatékonyabb mozgósító erő; olcsóbb és gyorsabb haragot szítani, mint érvekkel meggyőzni az embereket.
Egy valódi kiegyezéshez nem egy újabb választási győzelem, hanem egy kollektív társadalmi „kijózanodás” kellene. Meg kellene értenünk, hogy a másik magyar nem az ellenségünk, hanem a sorsközösségünk tagja, akivel ugyanazt a levegőt szívjuk – még ha az most épp fojtogató is. Ez a helyzet sajnos mélyen beteg. Egy olyan ország képét mutatja, amely képtelen feldolgozni a múltja traumáit, és ezért a jelenét áldozza fel a folyamatos harc oltárán. A centit sokan vágják a választásokig, de a valódi kérdés nem az, hogy ki győz 2026-ban, hanem az, hogy marad-e utána olyan társadalom, amely képes még egymás szemébe nézni gyűlölet nélkül.
