Farkas Clara kettős identitásúnak vallja magát: egyszerre kolumbiai és magyar roma származású, ami számára egy örökké feloldásra váró ellentmondást jelent, és a gyermeke, Henrik születése után még nagyobb bizonytalanságot eredményezett benne. Most ezt az ambivalenciát jeleníti meg a Véget ért a jó élet című kiállításán, a roma művészeket bemutató, nyolcadik kerületi Bura Galériában, amely Clara számára az utóbbi években az önmeghatározás egyik legfontosabb helyszínévé vált.
A kolumbiai és a roma kultúrát megidéző szobrok, fényképek, montázsok és installációk között ezáltal a látogató közelebbről is megismerheti, milyen érzés e két identitás keresztmetszetében létezni.
A tárlat emellett más roma, női művészeket is bemutat (lásd keretes írásunkat), akik korábban is kiállítottak a galériában, hogy így váljon a galéria az önazonosság és a közösség terévé.
Mesébe illő találkozás
– Édesanyám kolumbiai származású, apám meg roma származású, és Magyarországon született. Svájcban találkoztak a nyolcvanas években, és mesébe illő a történetük, mert bár akkor nem beszéltek közös nyelvet, mégis szerelembe estek. Édesanyám akkor meg tudta oldani, hogy kinn éljen, mert a kolumbiai nagypapámnak volt egy nővére, aki Svájcban, Bern kantonban dolgozott ápolóként. Anyukám pedig iskolába járt, ahol franciául tanult. Aztán megismerkedett édesapámmal, aki a kommunista időkben mint cigányzenész, vagy ahogy akkoriban hívták, magyar nótazenész volt, és kék útlevéllel rendelkezett, amivel bármelyik országba tudott utazni. Sokat zenélt Svájcban éttermekben meg hotelekben, így találkoztak. És bár nem beszélték egymás nyelvét, anyukám megtanította apukámat franciául, és azóta is franciául beszélnek egymással.
A szülők ezután Budapestre utaztak, ahol megházasodtak, majd Svájcba visszatérve megszületett Clara. – Kisgyerekként megtanultam magyarul és spanyolul is, aztán beírattak egy francia nyelvű óvodába, az ahhoz tartozó iskolában ott is ragadtam érettségiig, és bár anyanyelvi szinten beszélem a franciát, nincsen a kultúrához semmilyen emocionális kötődésem.
Ekkoriban gondolkodtam el azon, hogy hova is tartozom, mert úgy éreztem, hogy sehova sem. Kívülállónak éreztem magam a kolumbiai, a roma és a francia közösségben is
– meséli Clara. Az egyetem aztán e téren változást hozott az életében: először az ELTE Társadalomtudományi Karára járt nemzetközi tanulmányok szakra, ahol lehetősége nyílt szabadon választott tárgyakat is felvenni akár más karokon is, így átjárt a bölcsészettudományi karra filmtudomány szakra, ahol az egyik tárgy a roma vizuális reprezentációról szólt, és Pócsik Andrea kultúrakutató tartotta. Ennek keretében pedig létrejött egy kreatív műhely, melynek foglalkozásain a hallgatók levetítettek egy általuk választott, romákról szóló filmet, melyet egy beszélgetés követett. – Ez fontos időszak volt az életemben, mert akkor kezdtem megismerni a roma értelmiséget, és ekkor találkoztam Oláh Norbert képzőművésszel is, akivel jelenleg visszük a Bura Galériát.
Keselyűkarmok és papagájszárny
Clara az egyetem után látványtervezőként helyezkedett el, majd egyre közelebb került a romaságához, mígnem ő is kiállított a Bura Galéria 2024-es, Bizsu és forradalom című kiállításán, melyen Dilinkó Gábor roma származású 1956-os hősről emlékeztek meg. A mostani kiállításon pedig a kettős identitásával kapcsolatban filozofál, különféle alkotásokon keresztül.
Az előtérben egy többkarú szobor fogad minket, melynek teste kötött textilelemekből áll, a fejét pedig szintén egy tollakkal díszített, kötött maszk takarja, melyből csak a két szeme és az aranyfoga látszik ki – mely nem mellékesen a Clara saját fogsoráról vett minta alapján készült.
A figura testét a roma kultúrából ismerős, virágos minták díszítik – ezeket a textileket Clara a nagyanyjától hozta, így téve a szobrot még személyesebbé. – Azért választottam a maszkot mint motívumot, mert kettős funkciója is lehet, mivel eltakarhatja az ember identitását, de képviselheti is azt. Ezen az alakon a kolumbiai és a roma személyiségem pedig egyszerre jelenik meg. A szobron amúgy hárman dolgoztunk, a maszkot édesanyám kötötte, ami azt is szimbolizálja, hogy az identitással kapcsolatos kérdések nemzedékeken átívelnek. Az alak szerteágazó, színes karjait pedig Farkas Alíz képzőművész készítette.
Szintén többféle elemből épülnek fel Clara textilekre nyomtatott önportréi, melyeken mitológiai szörnyként, több állat testrészéből felépülő kiméraként ábrázolja magát. Az állatok ráadásul Dél-Amerikából származnak: a lába végén keselyűkarmok merednek, a karja helyett leguánkezet látunk, de van papagájszárnya és párducfarka is, illetve egzotikus kígyók nyúlnak ki belőle.
– Az önarcképemet olyan állatok részeiből is felépíthettem volna, amelyekkel egy még szexualizáltabb portrét kapunk, de én egy ijesztő képet akartam létrehozni, mellyel ki akartam fejezni a nőiségem erejét is.
A tárlaton szintén feltűnést kelt egy nagy méretű kereszt, melynek belsejében fénycsík fut végig, a közepén pedig egy piros maszk található. Clara elmondása szerint a mű arra utal, hogy a kereszténység mennyire része lett Kolumbia és általában a dél-amerikai államok kultúrájának, mely folyamat noha a gyarmatosítással kezdődött, mára elválaszthatatlanná vált az egyes országok társadalmától. A műnek emellett van egy másik olvasata is: a kereszt egyes pontjait átszövő piros fonal szimbolikusan utal a női áldozatokra és általánosságban a kereszthalálra is.
Visszajátszott film
A kiállítótér végében egy ajtót láthatunk, melyen ha belépünk, egy sötét térben találjuk magunkat, melyben egy videón nézhetjük meg, ahogy Clara nyakáról eltávolítanak egy Micaela feliratú tetoválást, majd a jelenet „visszapörög”, és újra láthatóvá válik a felirat. – Amikor a kolumbiai nagymamám meghalt, akkor tetováltattam magamra a nevét, mert ezzel a gesztussal anyám fájdalmát akartam átérezni, amikor is fiatalon eljött Kolumbiából Svájcba, és nem lehetett együtt az anyukájával. Ezért gondoltam jó ötletnek, hogy nagyanyám nevét a nyakamon hordom, de végül úgy döntöttem, hogy leszedetem azt, mert én ezt a traumát nem szeretném továbbvinni, se átadni a fiamnak. A videón viszont oda-vissza játszom a jelenetet, a felirat hol eltűnik, hol újraíródik, amivel jelzem, hogy hiába szeretnénk üres lappal kezdeni az életünket, a múlt befolyásol minket.
