Gänszler Beáta: Felfázott indiánok

Regényt írni nemes tett. Példának okáért az ember lánya kilencévesen végre megkapja a nyuszitól a Nagy indiánkönyvet, ami egy hétre elegendő olvasnivalójául szolgál, s még tovább is, mert újra meg újra el kell olvasnia Vadölő, Sólyomszem, Nyomkereső, Hosszú Puska és Bőrharisnya – ezek mind egy személy – történeteit. Kicsit bosszankodik azon, hogy e becenevek viselőjének, Nathaniel Bumppónak milyen hülye vezetékneve van, s hogy nem bontakozik ki szerelem közte meg egy csinos indián lány között, de úgysem őrá figyel igazán, hanem az indián harcosokra. A lényeg, hogy abban a kicsi lányban egyre érlelődik a gondolat, hogy ő is tudna indiánregényt írni, ha nagyon akarna, hiszen, ha J. F. Coopernek sikerült, akkor neki miért ne sikerülne.
Ceruzával fog az íráshoz. Valami azt súgja a fülébe, hogy sokat kell majd javítania, ezért a csíkos füzete mellé radírt is odakészít. Fejben összeáll az egész sztori, középpontban egy szerelmi, valamint egy kegyetlen harci szállal.
A történet szépen halad a maga útján, az első fejezetből már három oldal meg is született. A kislány nincs tisztában azzal, hogy realista indiánregényt vet papírra. Ő csak annyit tud, hogy muszáj megjelenítenie minden mozzanatot. A reggeli kávéivástól a mosdóba járásig, mely utóbbi a préri magasabb fűvel benőtt részét jelentette.
Addig nem is volt baj, amíg egy hidegebb éjszakán a rézbőrűek nem gyújtottak tábortüzet, nehogy a füst elárulja az ellenségnek a hollétüket. Ám, sajnálatos módon, mind benáthásodtak. Másnap az idejük nagy részét a lóra fel, lóról le mozzanat tette ki. Két tucat delavár harcos küzdött a felfázással, s hol voltak még a küzdelemben a komancsok! Félő, hogy túlságosan is közel. A csata – érthető okokból – igencsak vesztésre állt. De ezt nem lehet hagyni, hiszen a delavárok az igaz emberek, nem az ellenfél. Rettenetes dilemma előtt áll a szívében oly szép reményeket dédelgető kislány-írónő: írja meg a puszta valót, vagy éppen hallgassa el az igazságot? Kerek egy hétig őrlődik, mire megszületik benne a döntés. Tulajdonképpen nem is akar ő az indiánokról írni. Meghagyja azt May és Cooper szakavatott szerzőknek. Az irka további oldalai üresen maradnak.
Kerek három évig, mert akkor újra sűrű sorok követik egymást benne.
A kislány nagylánnyá érik. Továbbra is kedvencei maradnak az indiánok, ám regénytémának már a kurucok adták magukat.
Kedvenc történelmi hőséről kell fogalmazást írnia, és ő II. Rákóczi Ferencet választja. Egyrészt azért, mert az ábrázolások szerint szép hosszú, hullámos haja volt, másrészt mert a könyvtáros néni egyik szobájában lóg a falon egy megfakult festmény a fejedelem letartóztatásáról. Elbűvöli, hogy a hálószobájából, a felesége mellől vitték el a labancok a szép hajút – legalábbis a festő így örökítette meg a pillanatot. Rajongásának harmadik eredője pedig a Rákóczi-szabadságharc alatt használt zászlók latin nyelvű felirata: Pro Patria et Libertate. Úttörőként sejtelme sincs, hogy a jelmondat valójában úgy hangzik, hogy Cum Deo pro Patria et Libertate.
Lelkesen tanul a történelem eme dicső szereplőjéről és tetteiről. Eltervezi, hogy regényének főszereplője egy fiatal futár lesz, aki lóhalálában érkezik meg Gyulafehérvárra, ahol a leendő fejedelmet fejedelemmé választják. Még nem tudja, milyen hírt kellett lóhalálában megvinnie a futárnak, csak azt, hogy a tábortűz mellett pipázgató és táncoló (hasonló jelenetet tervezett az indiánregényhez, csak ott békepipával és nem verbunkossal) kurucokat gyorsan kell értesítenie valamiféle veszélyről.
– Sziasztok, srácok, megjöttem! – köszönt, miután leugrott a lováról.
A kuruc srácok felpattantak, és a hátát lapogatták elismerésük jeléül. Azonnal a felettesükhöz kísérték, ahol a főszereplő átadott egy pergamentekercset, titkos információkkal teleírva.
A cselekmény tizenöt oldalig rendkívül izgalmasan alakul. A történések láncolata akkor szakad meg, amikor a büszke szerző az egyik nagynénje kezébe adja a remekműnek ígérkező szerzeményt.
– Ugye tudod, hogy abban az időben nem sziával köszöntek, és nem srácoknak szólították egymást az emberek? – oktatja ki a tánti. Majdnem egy életre elvéve az ifjú hölgy kedvét a regényírástól.
Pár évtized múltán a már nem oly fiatal nő úgy gondolja, hogy ha kétséges, miből készült 1922-ben az út: macskakőből vagy makadámból, elég azt írnia, hogy szilárd anyagból. Ha valaminek a súlyát kell meghatároznia, nyugodtan gondolhat a magáéra, és leírhatja, hogy tetemes. Vagy számottevő. Mindegyik válasz megfelelő, nem szükséges kilókkal vagy mázsákkal vacakolnia. Vagy teszem azt, a regényben pontosan meg kell jelölni, mennyi töltényt lőtt ki a nyomozó, bátran lejegyezheti, hogy az összeset. Ugye látni, mennyit fejlődött az írástechnikája? Minden eszköze megvan egy sikerregény megírásához.
A téma is adott: indiánregény. Majd mohikánok lesznek a főszereplők, azok jobban bírják a hideget. És bölénybundából készült takarót is fog adni nekik, mert az jól melegít. Felfázni meg fázzon fel az ellenség! Úgy könnyebben legyőzhetők. A regényben bármi lehetséges. Halihó, skacok, jó újra koccanni veletek!