Rémisztő érzés, milyen könnyű gonosznak lenni – Böszörményi Mártonnal a félelem eredetéről

Nyilván tisztában van vele, hogy sokakat fel fog kavarni ez a regény. Miért vágott bele ennek a valóban megrázó történetnek a megírásába?

Mondják, hogy a gyermeke születése után megváltozik az ember. Ahogy félti a gyermekét, azt nem lehet összehasonlítani semmi mással. És azzal együtt, hogy a gyerekéért aggódik, magát is elkezdi jobban félteni, már nem vág bele olyan bátran különböző kockázatosabb dolgokba. A fiam 9 éve született, és engem ez a bennem is kialakuló általános félelemérzet eléggé frusztrált, ezért megpróbáltam rájönni az okára, a forrására. Mert persze félhet az ember attól, hogy ő vagy a gyereke megbetegszik, vagy bármilyen baleset, természeti katasztrófa történik stb., de én arra jöttem rá, hogy leginkább a másik embertől, illetve a gonosz embertől félek. És számomra a legvisszataszítóbb, legromlottabb, a legdurvább formája az emberi gonoszságnak az, ha valaki gyerekeket bánt. Bármilyen módon. Nem csak a pedofilokról van szó. Én pedig a legjobban úgy tudom feldolgozni az engem foglalkoztató érzéseket, gondolatokat, ha írok róluk. Az évek során többször nekiugrottam a témának, csak nem találtam hozzá a megfelelő formát. Semmiképpen nem akartam, hogy hatásvadász, ponyvaszagú vagy öncélú legyen, még színdarabként is próbáltam megírni. Végül jött a felismerés, hogy miként kellene felépülni a regénynek a hosszú mondatokkal, és onnantól kezdve maga az írás folyamata már eléggé felgyorsult.
A Christopher Nolan-féle Batman-trilógia első részében Alfred megkérdezi Bruce Wayne-­től, hogy miért pont a denevért választotta jelképének, mire a kérdezett azt válaszolja: mert fél tőle, és féljenek tőle az ellenségei is. Az olvasókat természetesen nem tekintem ellenségnek, inkább szövetségesnek, de meg akartam nekik mutatni ezt a félelmet. Ez nem traumairodalom, hanem traumamegelőző irodalom. Valahogy le akartam hozni a földre ezt a gonoszt, meg akartam mutatni az arcát, levenni az álarcot a mumusról.

A pedofília és a gyermekbántalmazás egyéb formái botrányos módon aktuálisak most Magyarországon. Gondolja, hogy partnerekre fog tudni találni ebben a feldolgozásban?

Ilyetén aktualitásra nyilván nem számítottam, nem is ezért írtam a regényt. Bármikor is olvastam gyerekbántalmazás témájában újságcikket, mind jobban megerősítette bennem, hogy foglalkozzak ezzel a témával, mert ki akarom írni magamból. Reménykedem benne, hogy megtalálja majd a közönségét, illetve nyitottak lesznek az olvasók. Az előolvasóim azt mondták, hogy ha valaki bevállalja, és tényleg elolvassa a regényt, bármilyen erőfeszítést is kíván tőle, akkor abban azt az érzetet kelti, hogy megérte. Inkább az a kérdés, hogy lesznek-e olyanok, akik egyáltalán bevállalják. Ezt a könyvet nagyon nehéz volt megírni. Általában esténként vagy éjszakánként tudtam csak nekiülni, de az adott napon már napközben elkezdtem magamat trenírozni rá, hogy benne legyek ennek az embernek, a főszereplőmnek a fejében, bele kellett élnem magam a gondolataiba, bele kellett helyezkednem a figurájába. Rémisztő érzés volt, hogy milyen könnyű gonosznak lenni.

A könyv sokat foglalkozik a főszereplő gyerekkorával és a bántalmazó anyával, meg az itt szerzett traumákkal. Ön szerint a problémák nagy része a gyermekkorból fakad?

Nem, hiszen lehetett volna akár egy olyan karakter is, akinek konszolidáltabb a gyermekkora, és mégis ilyenné válik, van erre is példa. Én a regényben egy kicsit szélsőségesebb irányba szerettem volna elmenni. Az anya karaktere is lényeges volt számomra, az ő eredendő gonoszsága, és hogy több szempontból megmutassam ezt a gonoszt. Nálam a karakternek a döntései azok, amik meghatározzák őt. Hogy sokszor volt lehetősége máshogy dönteni, és lehetett volna jó is, mégsem vált azzá. Ez az, amiről akármennyit írhatunk és gondolkodhatunk, ilyen mélységbe nem tudunk lejutni. Hogy alapvetően mi az, ami a döntéseit motiválja egy ilyen embernek legbelül. És ebből a szempontból kudarcnak tekinthető a regény, mert nekem sem sikerült addig eljutnom, hogy csirájában megértsem a dolgot. Próbáltam több szempontból vizsgálni, de csupán arra jutottam, hogy van valami az emberben, ami bizonyos helyzetekben, bizonyos döntésekben vagy az egyik, vagy a másik irányba viszi. Ennél az embernél ezek a rossz döntések a gonoszság útjára vezettek.

Az olvasóknak eszébe juthat a regényéről Nabokov Lolitája vagy Bret Easton Ellistől az Amerikai psycho. Hatott valamelyik könyv önre írás közben?

Az Amerikai psycho biztosan, a Lolitát azonban jóval régebben olvastam, nyilván ott motoszkált bennem, de nem volt közvetlen befolyással. Cormac McCarthynak az Isten gyermeke című könyve volt a legerősebb hatással erre a történetre, leginkább az, ahogy bemutatja a főszereplőjét, hiszen ő is egy állatias ösztönlény és sorozatgyilkos.

Ön szerint mi lehet az oka, hogy ezekkel a szélsőséges figurákkal manapság előszeretettel foglalkoznak a különböző művészeti ágak, például külön tévésorozatokat is kapnak?

Alapvetően úgy van beállítva az ember, hogy az ilyen sötétebb figurákat érdekesebbnek vagy izgalmasabbnak találja. Hogyha belegondolunk, még a Disney-mesékben is általában valahogy jobban kidolgozottabbak a gonosz karakterek, vagy nagyobb a rajongótáboruk, titokzatosabbnak, menőbbnek tűnnek. És amíg nem az ember közvetlen környezetében van ez a gonosz, amíg távolságot tud tőle tartani, addig valóban nagyon izgalmasnak és érdekesnek tűnik. Bár nem tudok statisztikákat, azért az emberek többsége inkább a jó felé tendálva éli az életét, tehát egy másik jó karaktert bemutatni nekik nem tűnik annyira érdekfeszítőnek. Míg egy olyan karaktert, akinek a motivációjával, a gondolkodásával nem tud azonosulni, akiről nem tudja, mi hajtja, azt körülveszi a titokzatosság légköre. Ez nyilván addig van így, amíg nem szemtől szemben találkozik vele, utána már elveszíti ezt a romantikus jellegét. Én igazából ezt is próbáltam bemutatni, hogy ez a karakter valójában nem is olyan érdekes vagy izgalmas. Csak egy ösztönlény, akit a saját vágyai hajtanak, és nincs benne semmi csodálnivaló.

És a regény nem is ad feloldozást, legalábbis mintha a körkörös szerkezete is ezt mutatná…

Igen, ezzel a szerkezettel, illetve azzal, hogy nem adtam nevet a karakternek, valamennyire azt akartam sugallni, hogy ez a történet nem lezárt, hanem ez a jelenség, ez a fajta gonosz ember mindig is volt, és mindig is lesz. Nem tudjuk kiirtani. Nem tudunk vele mit csinálni azon kívül, hogy megpróbáljuk valahogy megérteni és megfigyelni. Mindig is ott lesz körülöttünk, közöttünk, még hogyha nem is vesszük észre, akkor is.

Kudarcként említette, hogy íróként sem tudta megérteni egy pedofil gondolkodását – én ezért soha nem kárhoztatnám, sőt, éppen ellenkezőleg! Ám a megírást motiváló félelmei oldódtak?

Igen, a történetet beindító, az azt motiváló félelem valamennyire feloldódott bennem, bár nem tűnt el teljesen. Valószínűleg már soha nem is fog. De ebből a szempontból valóban sikeresnek tekinthető a regény. Az már öröm, hogy legalább saját magamra hatással voltam ilyen módon, de akkor lennék igazán elégedett, ha az olvasók is hasonlóan éreznének.

Milyen apa-fia párbeszédre számít mondjuk tíz év múlva, miután a fia elolvassa a regényét?

Egy ideális világban nem kéne erről a könyvről beszélgetnünk, de nem vagyok naiv, tudom, hogy ez a téma soha nem tűnik el, nem lehet rajta túllépni, nem hagyhatjuk figyelmen kívül. És nem is csinálhatunk úgy, mintha a gonosz nem létezne, nem járkálna köztünk. Én úgy próbálom nevelni a fiamat, hogy ezzel ő is tisztában legyen, nem akarom elzárni őt a világ gonoszságától, nem akarom áltatni, burokba zárni. Szóval ha tíz év múlva esetleg elolvassa a könyvemet, nem hiszem, hogy túlságosan meglepődik majd rajta, de talán elismerően biccent egyet.