Akkortájt debütált gyűjteményem a Petőfi Irodalmi Múzeumban, munkacímként kacérkodtam a „nekem szülőhazám” verssorral, s emiatt megszállottan kutattam a Nem tudhatom kéziratát. Se könyvtárban, se múzeumban, se antikváriusnál nem leltem. Ekkor folyamodtam a „telefonos segítséghez”.
Nem tudtam, mennyi időt szán rám a 98 éves Fanni, ezért gyorsan elhadartam a Hungarikon Gyűjtemény lényegét, és hogy miért keresem a magyar irodalom egyik legszebb költeményét.
Kiderült, nem maradt fenn kézzel írott változat, az „eredetit” éppen ő gépelte 1944-ben. Viszont a remélt elismerő szavak helyett az alábbiakkal tudta definiálni az addig többnyire agyondicsért kollekciómat (anélkül, hogy egyetlen darabot is látott volna belőle): „műfaji pancsolás, tárgyi pletykológia, csip-csup fetisizálás”. Még hozzátette, nem az a fontos, milyen kanállal eszik a költő, hanem hogy szavalják a verseit. Mondjuk ebben egyetértettünk, de itt még nem volt vége az „érted jöttünk, elvtárs, nem ellened” hangulatú monológnak: „És lehetőleg ne színész mondja a verset, mert mindegyik felfuvalkodott hólyag, el van varázsolódva saját magától. A francia így gúnyolja a színészt: »Tu m’as vu hier?« (Láttál tegnap?), mert azt más nem érdekli, csak önnön teljesítménye.” Váratlanul csend támadt a vonal túloldalán. Ilyenkor kell udvariasan elköszönni, és soha többet nem megreszkírozni egy hasonló diskurzust.
Másnap tízkor ott ültem nála. Kávé, aprósütemény, cigarettafüst.
– Ne oda üljön, az a Mik széke.
A képek a falon, az asztal, az ágy – minden ugyanúgy, mint amikor még Miklós is itt élt. Fanni rendületlenül fújta a füstkarikákat, és szívbe markolóan emlékezett. De ez egy másik történet. Az ugyancsak zaklatott sorsú, ám több mint három emberöltőnyit élt költőről lentebb mesélek.
Örökifjú trubadúr
Faludy György. Budapest, Bécs, Berlin, Párizs, Graz, Casablanca, London, New York, Firenze, La Valletta, Kistarcsa, Chicago, Montevideo, Recsk, Toronto – csak néhány, nem kronológia szerinti állomás, ahol élt, született és meghalt, elvágyott és visszavágyott, szerelmeskedett és szenvedett, küzdött és megpihent, de mindenekelőtt írt, sokunk örömére. Pedig talán nem is a versei voltak az igaziak, hanem ahogyan mondani tudta azokat.
Balatonszárszón, Farkasházy Teddy valaha többpártinak indult kerti buliján ismerkedtünk meg. Fábri Sanyi vezette jótékonysági árverésen egymás mellett licitáltunk, meggyőződtem, igaz a hír, akkor se, de télvíz idején se volt rajta zokni. Állítólag még Albert Einstein hívta fel a figyelmét az érelszorítás veszélyeire. Vagy nem. De amit mondott, arra oda kellett figyelni.
Három egymást követő évben mesélte el háromféleképpen József Attila temetését. Hol jégeső kopogott, hol villámok cikáztak, hol csak esett, szomorúan, szürkén, vigasztalanul – de ajkán csüngve, szavai nyomán mind ott lehettünk a szívszorító szertartáson.
Amikor már mindenki lenyugodott, hogy Faludynak évtizedek óta a Máltán megismert, jóképű és sármos Eric az élettársa, egyszer csak előpattant – mint Zeusz fejéből Pallasz Athéné – a bulvár hasábjain Fanny. Kovács Fanny ifjú költőnő. Neve jól csengett bizonyos irodalmi körökben, de Faludyé még jobban. Összeházasodtak. Ha szerelem van, nem számít hat évtized korkülönbség. Nem ironizálok. Jól jöttek egymásnak. Ha Fanny nincs, Faludy nem él kilencvenhat évet. Kicsit ugyan elcelebesedett, de ez is belefért. Amikor megjelentek a Penthouse címlapján Ádám- és Éva-kosztümben, Woodstock vadvirágai újratöltve, Faludy régi híveket veszített el. Szerzett helyettük újabbakat.
Ha Fannynak megjelent új pornográf verseskötete (egy 18-as karika kevés), kiadták újra a Pokolbéli víg napjaimat.
Pörögtek ezerrel, sőt, az idők szavát figyelembe véve, 2000-rel. Faludy gyönyörű, ősz üstökével idol lett, koros, ám örökifjú trubadúr, Fanny volt benne a Duracell. (Fanni vagy Fanny? Maga is váltogatva használta, nem csinált belőle hiúsági kérdést, mint a mindmáig ünnepelt író és színpadi szerző, Szomory Dezső. Ő Weisz Mórként született, de 1944-ben nem fogadta el a svéd menlevelet, mert y helyett i-vel írták a nevét. Bacsó Péter Te rongyos élet című klasszikusának Udvaros Dorottya alakította a hősnőjét – Sziráky Lucynak hívták. Emlékszem, a hatvanas évek Rátkai Klubjának lépcsőfordulójában, volt egy piros betűkkel kiabáló plakát: Cziráky Luczy előadóestje. Nem is állta meg a pesti jóindulat, hogy valaki alá ne biggyessze tustollal: My a pycha?)
Vecsernye a Gundelben
Váratlanul azon vettük észre magunkat, hogy jóban lett a két család. Először kéziratot kértem Faludytól a Premier Magazinnak, aztán elvittem Gyémánt Lacihoz, aki megfestette. Életük portréja lett. Mindkettőjüké. Illetve mindhármuké. Machos Feri barátom és kollégám – édesapja válogatottbeli, bekeretezett fotói alatt ülve irányít egy mini-médiabirodalmat – néha összeáll a fiaival, és különböző klubokban nagyon jó bluest nyomnak. A jazzen kívül a portréfestészet a szenvedélye. Gyémánt nem akart megválni a képtől, szándékosan megfizethetetlen összeget mondott. Feri úriember, nem szeret alkudozni. Ma otthonának dísze kortárs portréfestészetünk talán legszebb darabja.
Az első családi vizit nálunk volt. Gyurka – ragaszkodott, hogy így szólítsuk – a teraszon viszkizett Andris fiammal, mi Fannyval odabent kéziratokat bogarásztunk. Mindig, mindent vele kellett egyeztetni. Őrizte a hagyományt és a családi kasszát.Közben a fiatalok – nem volt köztük több 75 évnél – remekül elbeszélgettek. Jócskán akadt közös téma, hiszen azon nyáron teret neveztek el Torontóban Faludyról, fiam pedig ugyanott érettségizett az Upper Canada College-ban. Megvan-e még a világ leghosszabb utcája, a Young Street sarkán az a híres-nevezetes kocsma, teli vannak-e még a parkok „mintamókusokkal”, és randalíroznak-e még éjjelente a mosómedvék a belvárosi kukák között? – csupa fontos, válaszra váró kérdés.Legközelebb mi voltunk hivatalosak hozzájuk vacsorára, itt vesztette értelmét a bizonytalan, mint a kutya vacsorája szólásmondás, mert a két kutyájuk a bizonyosság kedvéért ellopta a sülő húsokat. Azért akadt, akinek jutott a népes vendégseregből, ők azonban nem a konyhaművészet csúcsairól regéltek. Ha Fanny bekerül a halhatatlanok közé, nem a főzőtudománya lesz az apropó.
A Gundel varázslatos kerthelyiségében viszont semmiféle panasz nem volt a kínálatra. (Igaz, volt itt már kesernyésebb vecsernye is, akkor asztalszomszédok voltunk. Gundel-díj-átadás, irodalom kategória. Faludynak rezzenéstelen maradt az arca, amikor a háziasszony felbontotta a borítékot, majd mondta a nevet: Esterházy Péter. Bölcs beletörődés, lezser rezignáltság, amire kaján kedvességgel még a nyertes is rásegített: „Gyurka bácsi, ez most egy olyan díj, amit nem te nyertél.”
Hársillattal és libamájjal zsúfolt nyári esténk végén Gyurka kissé nehezen tápászkodott fel az asztaltól, s ahogy botjára támaszkodva indult volna kifelé, felcsattant Fanny hangja: „Húzd ki magad! Úgy nézel ki, mint egy öreg, púpos zsidó.” Van fülem az ilyesmihez, nem volt benne semmi bántó. Viszont Gyurka azonnal átment botját pörgető parkett-táncosba, utólag még homlokába húzott girardiját is látni véltem.
Nem lehetett tudni, hogy púposnak, öregnek vagy zsidónak akart kevésbé látszani.
Csak azért ragadtam le a képnél, mert a huzatos huszadik század viharos történetének „erőltetett menetében” az egyik legneuralgikusabb pont volt az efféle identitás-, vagy nevezzük inkább így, judentitászavar. Radnóti és Faludy egyaránt magyar költőnek vallotta magát. Radnóti élete azonban Abdánál nem a magyarsága miatt ért véget.
Szombati szertartás
Faludy Fanny ökumenikus búcsúztatást rendezett férjének, annak azért üzenetértéke volt, hogy a gyászszertartást szombatra tette, amikor a zsidók nem temetnek. Igaz, volt az a pénz, amennyiért rabbit is talált hozzá. A kádison kívül még tizenketten búcsúztatták Faludyt, mindenki öt percet kapott, kivéve Tőkés püspököt, aki huszonhat percet beszélt a ravatalnál. A többit a sírnál mondta el.
2006 októberében 1956-ra emlékezve jelent meg Faludy György utolsó írása – a Premier Magazinban. Néhány héttel előtte, a kézirat-átadáskor még vidám társaság tolta össze az asztalokat Gerendás Péter törzskocsmájában, egy belvárosi pub pincéjében. Kell-e kellemesebb akusztikai élmény: Gyurka sztorizik, a háttérből Péter adja a zenei kíséretet.
Utána már csak az intenzíven találkoztunk. Hárman ültük körül az ágyát, Fanny, Andris és én. Gyurka csukott szemmel feküdt – s persze mesélt. Elég zavaros volt a történet, valaki Bejrútnál egy hajóról beugrott a tengerbe, úszott, úszott, majd néhány óra múltán Vietnám partjainál kimászott. Váratlanul felnézett, és megkérdezte: – Ugye nem hisztek nekem? Andrissal zavartan hümmögtünk, Fanny karakánabb volt: – Nem, Gyurka, nem hiszünk. – Kár – felelte –, a bizalomnál nincs fontosabb. Hinnünk kell egymás hazugságaiban.
Becsukta a szemét, abbahagyta a mesélést. Vártunk, vártunk, hogy kinyissa, de hiába. Hinni akartuk, hogy ez is csak egy hazugság. De nem nyitotta ki soha többé.
