1.
Hszicsenben élt egy ember, akinek a vagyona Vanmutangban volt. A több ezer mu területű termékeny földjét, mint dús fa gyökere a talajt, keresztül-kasul átszőtte a folyó a mellékágaival; rizs és búza, kukorica és batáta, gyapot és repce, nád és fű, bambusz és fa váltotta vég nélkül egymást, akár a napfelkelték és a napnyugták az év háromszázhatvanöt napján – szüntelen burjánzott és virágzott a vidék az év négy szakában. Messze földön híres volt ennek az embernek az asztalosműhelye, ahol a legkülönfélébb használati tárgyakat készítette, és még száz mérföldre is ott voltak a műhelyéből kikerült ágyak, asztalok, székek, sámlik, szekrények, ládák, dézsák és árnyékszékek, a szona-dudacsapat kíséretében fel-felbukkanó menyasszonyi hordszékekről és koporsókról már nem is beszélve.
A Hszicsent és Sentient összekötő szárazföldi és vízi utakon nem volt ember, ki ne hallott volna erről a Lin Hsziang-fu nevű férfiról, igen vagyonos ember hírében állt. De hogy hová valósi, azt senki sem tudta. Idegen akcentussal beszélt, erős északi hanglejtéssel, ez volt az egyetlen fogódzó a származását illetően, így az emberek arra jutottak, hogy északról jöhetett délre, Hszicsenbe. Sokan úgy vélték, hogy ő volt az, aki tizenhét évvel azelőtt abban a hatalmas hóviharban érkezett, és apró leánycsecsemővel a karján házról házra járt tejet koldulva. Mint valami ügyetlen jegesmedve, úgy botorkált és cammogott előre a hóban és a jégen.
Hszicsen tán összes akkoriban szoptató fiatalasszonya őrzi magában a közös emléket Lin Hsziang-furól: épp mikor felsír a gyermek, bekopog az ajtón. A mai napig él az emlékezetükben az a hang is, mintha a körmével koppintott volna, halkan, majd rövid szünet után még egyszer, de ugyanolyan halkan. Arra is tisztán emlékeznek ezek az asszonyok, ahogy megfáradt alakja belép az ajtón, és a feléjük nyújtott jobb tenyerén mindig ott lapult egy-egy rézgaras. Lehetetlenség elfeledni azt a végtelenül csüggedt tekintetet, és ahogy azon a rekedtes hangján így szólt:
– Könyörülj a lányomon, adj neki néhány korty tejet!
Cserzett ajka, mint a krumpli felkunkorodó héja, kinyújtott karján sötétvörös fagyásnyomok. Mozdulatlanul állt a szobában, szenvtelen arccal, mint aki messze jár az emberek világától. Csak akkor tűnt úgy, hogy kezd visszatérni a földre, amikor egy csésze forró vizet nyújtottak feléje, tekintete hálát sugárzott. Ha valaki rákérdezett, hová való, tétova arckifejezéssel csupán egyetlen szóval válaszolt: „Sentien”. Az egy másik városka, hatvan mérföldre északra, vízi és szárazföldi közlekedés csomópontja, és ezért jóval virágzóbb Hszicsennél.
A helyiek azonban nem igazán hittek neki, mert ezzel az akcentussal sokkal északabbról kellett jönnie. Nem volt hajlandó felfedni származását, mint ahogy semmi másról sem akart beszélni, ami vele kapcsolatos. A hszicseni asszonyokat azonban, a férfiakkal ellentétben, sokkal inkább a csecsemő anyja izgatta, csakhogy amikor rákérdeztek, Lin Hsziang-fu arca megdermedt, és olyan fagyossá vált, mint a hszicseni vidék télen. Ajkai szorosan összetapadtak, és ki nem nyíltak, mintha a kérdés el sem hangzott volna.
A férfit tetőtől talpig hó borította, arcát pedig még a haja és szakálla is takarta, alázatosan és szótlanul állt ott előttük, akár egy szomorúfűz – ez volt az embereknek az első benyomása róla.
De egyvalaki tudta, hogy valójában nem a hóvihar idején érkezett, hanem jóval korábban, a forgószél pusztítása után bukkant fel Hszicsenben. Ezt az embert Csen Jung-liangnak hívták, és akkoriban munkafelügyelőként dolgozott a Nyugati-hegyen lévő aranybányában. Tisztán emlékezett rá, hogy a forgószél elvonulta utáni reggelen ott sétált ez az idegen a kihalt utcán, miközben ő meg a Nyugati-hegyre tartott, hogy felmérje a szélvész által okozott károkat a bányában. Ahogy kilépett a házból, amelynek a tetejét elvitte a vihar, rádöbbent, hogy egész Hszicsen tető nélkül maradt; a fák, talán mert az utcák keskenyek és a házak szorosan egymás mellett állnak, jobbára megmaradtak, bár a vihartól csúful megviselve, teljesen lecsupaszítva dőltek jobbra-balra, leveleiket, a város cserepeivel együtt, elvitte a szél – egész Hszicsen olyan kopasz lett, mintha tarra borotválták volna.
Ekkor jelent meg Lin Hsziang-fu a városban, a naptól hunyorogva, karjában egy csecsemővel közeledett Csen Jung-liang felé, akinek határozottan feltűnt, hogy Lin Hsziang-fu arcán egyáltalán nem volt nyoma csüggedésnek, amit az emberek katasztrófa után rendszerint éreznek, épp ellenkezőleg, nyugalmat sugárzott. Amikor Csen Jung-liang odalépett hozzá, Lin Hsziang-fu megállt, és erős északi akcentussal rákérdezett:
– Ez itt Vencseng?
Csen Jung-liang, aki még soha nem hallotta ezt a nevet, megrázta a fejét:
– Nem, ez itt Hszicsen.
A férfi mintha messze járt volna gondolatban, „Hszicsen, Hszicsen”, ismételgette magában, amikor Csen Jung-liang észrevette a karján a csecsemőt: a kislány csillogó fekete szemével kíváncsian pásztázta az őt körülölelő világot, de ajkait erősen összepréselte, mintha erőfeszítésébe kerülne, hogy ott maradhasson az apja közelében.
Hatalmas batyu – ennyit látott Csen Jung-liang Lin Hsziang-fuból, amikor elment. Fehér, durva vászonba bugyolált batyu volt a hátán, nyikorgó szövőszékeken készítenek ilyesfajta anyagot fenn, északon, nagyon eltért a finom kékfestő anyagtól, amilyet itt, délen használnak; az egykor fehér szövetet koszfoltok tarkították. Csen Jung-liang még soha nem látott ilyen hatalmas batyut, mintha ez a megtermett északi ember az egész otthonát becsomagolta volna.
2.
Ez az északi férfi, aki messze-messze került az otthonától, a Sárga-folyótól északra, több ezer mérföldnyire fekvő vidékről érkezett, ahol cirok-, kukorica- és búzaültetvények nyújtózkodnak a végtelenbe, télen meg a sárga, agyagos föld, ameddig a szem ellát. Gyermekkorát és ifjúságát növényszárakból készített liha sátrakban töltötte, így az ég, amely alatt felnőtt, ciroklevelekkel volt tele, s mire odaült az olajlámpás mellé, hogy kiszámítsa az abakuszon az évi termést – felnőtt lett belőle.
Lin Hsziang-fu gazdag családba született, apja volt az egyetlen hsziucaj, azaz a „kiemelt tehetség” vizsgával rendelkező ember a környéken, ami pedig az anyját illeti, a szomszédos járásból való, a tartományi vizsgán sikeresen szereplő, csüzsen fokozattal kitüntetett embernek volt a lánya, s bár a születése idején a családnak már leáldozott, a lány tanult volt, és ügyesen járt a keze. Lin Hsziang-fu ötéves korában az apja váratlanul meghalt. Az apja, aki kitűnően értett az asztalossághoz, éppen végzett a kis asztallal és sámlival, amit neki készített, letette a szerszámokat, és a fiát hívta, csakhogy az utolsó néhány hang, amely elhagyta a száját, már nem a fia neve volt, hanem halálhörgés – két kezét a mellkasára szorítva lerogyott a földre. Amikor a mindössze ötéves Lin Hsziang-fu odaért a műhely bejáratához, ahol az apja a földön vergődött, fékevesztett nevetésben tört ki, és csak akkor hagyta abba, amikor odarohant az anyja is, aki térdre rogyva és megrettenve a látványtól hangosan felzokogott.
Ez lehetett Lin Hsziang-fu első emlékképe. Néhány nappal később az apja mozdulatlanul feküdt egy ajtólapon, testét fehér lepedőbe burkolták, de mivel az anyag túl rövid volt, kilógott mindkét lábfeje; sokáig bámulta a gyermek Lin Hsziang-fu az apja fakó, vértelen lábait, az egyik talpán vágott sebhely éktelenkedett.
Az anyja, korábban sosem viselt ruhát öltve, talpig gyászban, egy tál vízzel a kezében sétált el mellette a ház ajtaja felé, majd a küszöböt átlépve a vízzel teli tálat a földre tette, leült a küszöbre, és ott is maradt, míg a nap le nem bukott a hegy mögé – leszállt az éjszaka.
Az apja a halála után több mint négyszáz mu földet és egy hatszobás házat hagyott rá, valamint száz fűzött könyvet tokostul, néhánynak közülük meg volt rongálódva a kötése. Anyjától a tanulás iránti szeretetét és a háztartás takarékos vezetéséhez való érzékét örökölte. Attól a naptól kezdve, hogy megtanult írni és olvasni, az apja által készített utolsó tárgyakkal, a kis asztallal és sámlival odaült az anyja mellé a szövőszékhez. Az anyjának pedig szövés közben még arra is volt gondja, hogy a fia tanulmányait mederbe terelje, így a szövőszék kattogása és az anyja hozzá intézett szelíd szavai közepette kiolvasta a könyveket a Háromszavas klasszikustól A történetíró feljegyzésein át A Han-kor történelméig.
Tizenhárom éves korában a gyermek Lin Hsziang-fu elkezdte szemügyre venni a lába alatt elterülő földet, és Legidősebb Tien, a birtok intézője nyomában úgy járt-kelt a mezsgyéken, mintha maga is bérlő volna, sőt gyakran az intézőt követve ő is kiment az elárasztott rizsföldekre, így aztán gyakran sáros lábbal ült le az anyja mellé a szövőszékhez, miután hazaért. Apjától örökölte az asztalosmesterség iránti szenvedélyét, és egészen kicsi korától megtanulta használni a fejszét, a gyalut és a fűrészt, s valahányszor betette a lábát a műhelybe, még az alvásról és étkezésről is megfeledkezve hosszasan elidőzött ott. Amikor kevés volt a munka a földeken, az anyja elvitte a környékbeli asztalosmesterekhez, hogy kitanulja a szakma csínját-bínját, gyakran egy-két hónapot is eltöltött ezeknél a mestereknél, akik ráörökítették a mesterségbeli tudásukat, és mindemellett nem fogytak ki a dicsérő szavakból az eszét, ügyességét, szorgalmát és kitartását illetően – ők egyáltalán nem a gazdag úrfit látták benne.
Tizenkilenc éves korában az édesanyja megbetegedett. Ez az asszony negyvenéves korában a hosszú évek kemény munkájába és az özvegység keserűségébe beleőszülve, mély barázdákkal az arcán élete végéhez közeledett. Fia láttán azonban szeme megtelt örömkönnyel, hiszen apjához hasonlóan ő is erős és szívós emberré cseperedett. Valahányszor a fiú visszatért a földekről vagy az asztalosműhelyből, odahúzta a kis asztalt és a sámlit a téglaágy, a kang mellé, ahol az anyja feküdt, s ecsetet, tust és dörzskövet előkészítve felcsapta az egyik könyvet, hogy meghallgassa az anyja okítását. Addigra az asztalosmívességének köszönhetően már kisebb hírnévre tett szert, vevők is akadtak az általa készített asztalokra és székekre, mégis valahányszor az anyjával tanult, csakis az apja által rá hagyott kis asztalt és sámlit használta.
Haldokló anyja lelki szemei előtt képek sorozata pergett le: a fia egyre nagyobb és nagyobb lett, miközben a kis asztal és a sámli, meg az ecset is, amellyel írt, fokozatosan összement. Az anya arcán derűs mosoly jelent meg, mint aki megkapta jutalmát az élet fáradalmaiért.
A tizedik hónap utolsó napján már mozdulni sem volt ereje, de hirtelen az oldalára fordult, és hosszú ideig bámulta a ház szélesre tárt ajtaját, reménykedve, hogy még egyszer utoljára megpillanthatja a fiát, de vágyakozó tekintetéből lassan kihunyt a fény, s csupán két könnycsepp maradt a fiára, amely a szemzugaiban bújt meg, mintha így öltött volna testet az anyai aggodalom, hogy fiának mostantól egyedül kell járnia-kelnie a világban.
Ezután megismétlődött a jelenet, amelyhez hasonlónak Lin Hsziang-fu ötéves korában egyszer már szemtanúja volt: az anyja egy ajtólapon feküdt, és a saját maga által készített fehér szövettel volt letakarva. Lin Hsziang-fu talpig gyászban, egy tál vízzel a kezében az ajtóhoz ment, a tálat az ajtó elé a földre helyezte, s mint tizennégy évvel azelőtt az anyja, ő is leült a küszöbre, és ott is maradt alkonyatig a távolba kanyargó kis ösvényt bámulva, amely beletorkollott az országútba, az pedig ment tovább a végtelen földeken és mezőkön át, s csupán a szürke égalja szabott neki határt.
Zombory Klára fordítása
