Kétezer éves kortárs kifestőkönyv – Átváltozások Csehy Zoltánnal

Úgy tartják, hogy egy fordítás nagyjából ötven év alatt „öregszik meg”. Ovidius Átváltozások című művének legutóbbi, Devecseri Gábor-féle fordítása immár több mint hatvan éve, 1964-ben jelent meg, ám talán nem csak ez tette indokolttá a szöveg újrafordítását.

A műfordításokra gyakran hivatkoznak olyan szövegekként, amelyek gyorsabban avulnak el, mint az eredeti alkotás, pedig voltaképpen ezeknek a nyelvével sem történik más, mint a kiindulási szövegekével. Ugyanakkor hozzászoktunk ahhoz a kényelemhez, hogy a nem magyarul írott műveket az aktuális nyelvváltozathoz igazított formában olvassuk. Ebben az esetben azonban a korábbi fordítás elavulásánál figyelemre méltóbb az a szempont, hogy megváltozott az antikvitáshoz való viszony, ebből következően Ovidius művének jelentése is. Más kapcsolódási pontjai jöttek létre a mával, mint amit a Devecseri Gábor nevével fémjelzett paradigma előirányzott. Sőt, a filológiai kutatásoknak köszönhetően még maga az eredeti, lefordítandó szöveg is megváltozott, másfajta értelmezési lehetőségek bukkantak fel. A fordítások esetében nagyon fontosnak tartom, hogy az adott szöveg kortárs műként hasson, és beépüljön azokba a diskurzusokba, amelyek az adott irodalmat éppen foglalkoztatják. Úgy látom, hogy az Átváltozások számára most új lehetőség adódik a magyar kultúrába való belépésre.

Milyen szempontból?

Nagyon erősnek találom a kortárs irodalmunkban a biopoétikai vonalat, illetve a traumaköltészetet. Természetszerűleg adódik a mitológiai szemléletmód hangsúlyossága is, a világ teremtésének a különféle aspektusai, és most nem a patetikus, mágikus dolgokra gondolok, hanem akár egy számítógépes játékra, vagy egy a virtuális térbe kilépő ember tapasztalataira. Ezek ugyanis meglehetősen közel állnak a szövegben tetten érhető világteremtő módozatokhoz. A populáris irodalomban is erőteljesen megjelennek a mítoszok, sok esetben egy-egy antik mítosz átalakításaként. Ezek a folyamatok mind lehetőséget adnak arra, hogy visszatérjünk a forráshoz, és újra felfedezzük, miként gondolkodtak minderről kétezer évvel ezelőtt. Szent Jeromos írja a fordításról, hogy lényegében nyomkövetés: az előttünk járó nyomdokain haladunk, de a talpunk nem illeszthető mindig az előd konkrét lábnyomaiba. Vagyis az út közös, de egyéni adottságaink, lépéstechnikánk, ritmusunk szerint kell megtennünk ugyanazt a távot.

Mennyire hatott az új szövegre a Devecseri-féle fordítás? Hiszen a mű kötött versformában, daktilikus hexameterekben íródott, ezért felmerült bennem, hogy akár lehetnek olyan szöveghelyek is, ahol nehézséget okozhatott ugyanazt a tartalmat más szavakkal visszaadni az adott verselésben.

Az én generációm az antikvitást Devecseri nyelvén tanulta, én magam is az ő fordításában olvastam először Homéroszt, illetve Ovidiust is. Voltaképpen tehát le kellett szoktatnom magam erről a nyelvezetről, és megtalálni azt az autentikus, közvetlenebb nyelvi formát, amellyel a mához lehet beszélni. Devecseri más paradigmát képviselt: a formalizmus és a strukturalizmus időszakában alkotott, amikor az úgynevezett rekonstruáló fordításnak is nagy divatja volt. A mai, nagyon vizuális korban másfajta nyelvezetre van szükség, emellett számomra az érzelmi töltet is fontosabb a formai megoldásoknál. Mivel alapjaiban másként álltam hozzá a szöveghez, természetszerűleg nem is nagyon tud hasonlítani az új fordítás a Devecseri-féléhez. Persze ez esetben nem csak Devecseriről beszélünk: itt van az egész Vörösmarty-, Fazekas Mihály- és Arany János-hagyomány, nem beszélve Weöres Sándorról vagy Kovács András Ferencről. A magyar irodalomban nagyon gazdag tradícióval rendelkezik az antik szövegek magyarra való átültetése, így vannak olyan nyelvi panelek, verstanilag, metrikailag kötött elemek, amelyek akár meg is könnyíthetik a munkát. Közben persze nem kevés nehézséggel is szembesül a fordító, hiszen egy olyan légies formában kellene kifejezni a tartalmat, amely nem akadályozza a megértésben az olvasót. A ritmikai elemek célja az én felfogásomban az, hogy úgy rendezze el a szöveg hangsúlyait és zenei elemeit, hogy ezáltal megkönnyítse a szöveg befogadását.

Több mint tíz éven át tartott a fordítói folyamat. Hogyan zajlik így ilyen nagy lélegzetvételű munka a gyakorlatban?

Mindenekelőtt meglehetősen aszketikus időbeosztással, hiszen minden egyéb munkám mellett foglalkoztam a szöveggel. Ugyanakkor nagy szenvedéllyel is. Régebben sokkal kiterjedtebb rendszer segítette a fordítói munkát. Ma ez már másként van, folyamatosan pályázni kell, és például a pozsonyi Kisebbségi Kulturális Alapnál nem is olyan könnyű elmagyarázni, hogy egy új Ovidius-fordítás a kisebbségi kultúrát is gyarapítja. Latinból fordítani ráadásul egészen más, mint amikor élő nyelvből fordít az ember, amelynek van egy intézményi háttere. Ezenkívül annyi rétege van a szövegnek, hogy a munka folyamatos újraolvasást és átdolgozást igényelt, nem is beszélve arról, hogy Ovidiusnak könyvtárnyi szakirodalma van, amellyel a fordítás közben ugyancsak lépést kellett tartanom. Mindig találtam valamit, egy-egy olyan filoló­giai megfejtést, amelyet szerettem volna beépíteni a szövegbe, akkor is, ha a fordítás természetszerűleg együtt jár egyfajta redukálódással.

Fordítói szempontból melyik stratégia jellemezte inkább a munkáját? Az ösztönös, asszociatív megoldások, vagy a filológiai pontosságú, analitikus megközelítés?

Nem lehet egymástól elválasztani a kettőt, hiszen maga Ovidius is annyi eltérő hangot enged be a szövegébe, amelyeket nem lehet csak úgy homogenizálni. Olykor istenek beszélnek vagy héroszok, máskor egyszerű szövőlányok mesélnek el történeteket, vagy akár félig-meddig ittas matrózok is megszólalnak. A fordítás egyfajta dramatizációt is megkövetel tehát, amihez nem elég egyetlen nyelv vagy nyelvváltozat használata: egy nyelv rengeteg színére és árnyalatára van hozzá szükség. Ovidius maga nem jelöl ki egy uralkodó vezérnarratívát, mint például Vergilius, akinél egy koherens hősi nar­ratíva uralkodik el a szövegen. Ovidiusnál a lehetséges vezérnarratíva a történelem sokszínűsége lenne. Bizonyos pontokon átengedi az elbeszélést más szereplőknek, Orpheusznak, a múzsáknak vagy épp a szövőlányoknak. Kicsit olyan ez a szöveg, mint egy kifestőkönyv, amelyben nincsenek előre megszabott színek. A fordítói megoldásokkal egyfelől szerettem volna kicsit irányítani a tekintetet, másfelől viszont fontosnak tartottam azt is, hogy az olvasói fantázia töltse ki színekkel a kifestő lapjait.

Az Átváltozások esetében nem csupán arról van szó, hogy a legutóbbi fordítása is elmúlt már hatvanéves, hanem arról is, hogy maga az eredeti szöveg is rendkívül távol esik a mai kor emberétől, hiszen Kr. u. 1 és 8 között keletkezett.

Ebből is adódik, hogy a kereszténytől merőben más világkép mutatkozik meg Ovidius szövegében. Másfajta szemléletmódot és időfelfogást közvetít, más módon viszonyul az istenekhez, a mitológiai variánsokhoz is. Ennek köszönhetően rendkívül nyitott és párbeszédképes mű. Az Átváltozások szövegei ugyanis könnyedén kiléptek a szóbeliség teréből, a benne elbeszélt történeteket többek között képi alkotásokban is megtaláljuk. Így, ha a szöveget ismerjük, bizonyos képi struktúrákat is könnyebben tudunk olvasni.

A költészeti diskurzustól kicsit távolabb lépve, mit adhat az Átváltozások a mindennapok emberének, akihez már maga az antikvitás sem áll túlságosan közel?

Maga az átváltozás is egyetemes lét-, illetve élettapasztalat – mi magunk is látjuk önmagunkon, hogy miből mivé változunk. Ovidius mitológiai történetei létmintázatokat mutatnak meg, sorsokat és alkatokat, amelyeknek egyszersmind a lélektani analízisét is megkapjuk. Ami Médeiával történik, az eszünkbe juttathatja a migránsok sorsát, mindazt, amivel egy adott társadalomba bekerülő idegennek meg kell küzdenie, és végül nem is sikerül betagozódnia. Arakhné története pedig olvasható egyfajta alkotásmetaforaként is. Meglepően könnyű meglátni ezekben a mítoszokban a mai kor változó és esendő emberét, ezenkívül könnyen ráismerhetünk ezekre a sorsokra és alapmintázatokra más szövegekben is, akár Nádas Péternél vagy Borbély Szilárdnál. Olyan emblematikus sűrítmények ezek a történetek, amelyek egy örök utalásrendszer részeiként újra és újra visszatérnek az életünkbe.

Emberi sorsokról szólva pedig az emocionális töltetet sem hagyhatjuk figyelmen kívül.

Ezek az átváltozásról szóló sorsmintázatok megindítók, felháborítók vagy megrázók, és mind arról szólnak, amiben a ma embere is él: semmi nem maradhat stabil, a változás az egyetlen állandóság a világban.

A biopoétika kapcsán már érintettük a természetet, amely azonban más szempontból is fontos Ovidiusnál.

Olyan körkörös időszemlélet jelenik meg a műben, amelynek az alapja az ember és a természet viszonya. A káoszba visszahanyatló, majd újjászülető világ összekapcsolódik az emberi sorssal, illetve – és ez talán még érdekesebb – az emberi pszichével, sőt, az államok és birodalmak történetével is. Ovidius úgy dicséri az augustusi aranykort, hogy közben jelzi, a természet törvényei szerint ez is káoszba fog hanyatlani.