„Az emberfaj sárkányfog-vetemény” – Spiró György 80

„Nincsen remény! nincsen remény!” – Spiró György első törvénye: nincsen remény. Nincs Isten, nincs Ember, csak a szánalmas és biztos vég. Látszólag élő birodalmak már régen halottak, érezni rajtuk a hullabűzt. Virulens nemzetek ténylegesen haldokolnak. A világban az apokalipszis lovasai dobognak. Háborúk, járványok, forrósodó bolygó, elaljasult emberiség: „Az ember fáj a földnek”. Nincs ok se pánikra, se siránkozásra: ez a dolgok természetes menete. A létezés törvénye. Ne készülj rá, már ebbe születtél, ebben nőttél fel és ebben a végben fogsz elpusztulni sorstalan. Ezt gondolta, mondta, írta a fiatal Spiró. Ettől szorongott – a lengyel titkosszolgák behajítanak a Visztulába Az Ikszek miatt, vagy átrepülök a csernobili atomfelhőn – a férfi Spiró és most a darabokra hulló, káoszba merült világot nézi rezignáltan, az ugye megmondtam öntudatával a nyolcvanéves Spiró. „Istentelen frígy van közötted, / Ész és rosz akarat! / A butaság dühét növeszted, / Hogy lázítson hadat. / S állat vagy ördög, düh vagy ész, / Bármelyik győz, az ember vész: / Ez őrült sár, ez istenarcu lény! / Nincsen remény!”

Nincsen remény. Spiró Györgynél a mondat végén se felkiáltójel, se kérdőjel – hanem pont van. Egyszerű kijelentés. Ez van. Spiró második törvénye, hogy a reménytelenség és a vég nem látványos nagy költészet, színpadhasogató dráma, hanem aprólékos és száraz próza, boncolási jegyzőkönyv. Mások – mi dolgom ezekkel – folyamodhatnak orvosláshoz, felírhatnak reménypirulákat, operálhatnak a túlélés reményében. 

Nincsen remény. Csak valóság van. Spiró harmadik törvénye: könyörtelen és biztos tényekkel elgondolható és leírható valóság van. A valóság gyilkos, elviselhetetlen, de legalábbis kellemetlen, ezért az írónak nevezett kollégák félnek utánamenni, leírni és elmondani. Állítják, hogy nincs is valóság, nincs olyan, hogy realitás. A valóság helyett saját történeteiket, szövegeiket mondják fel: „Irtózatos hazudság mindenütt!” A realista író korszerűtlen. A tényekkel dolgozó elfogadhatatlan. Spiró realista író. Szembe úszik a posztmodern szövegárral. Nem hajlandó a mítoszt és a messiást más mítosszal és más messiással legyűrni, undok mítosztalan és messiástalan valóságot ír le.

„Tudta” – mondja Babits Mihály – „hogy a nemzet önállósulhat azoktól, akik alkotják, mitológiai szörnnyé válhat, mely önmagát gyötri, és saját gyermekeit eszi.” Tudja, hogy az emberiség is önállósulhat azoktól, akik alkotják és szörnnyé válhat. Auschwitz és a Gulág után csak a valóságról szabad írni. Spiró az évek alatt összegyűjtött megbízható adatok és tények alapján részletesen leírja, hogy a személyek, a társadalmak, a történelem hol s mikor jutottak zsákutcába: nincs kiút semerre. Fogságban vagyunk: a kérlelhetetlen valóság rabjai. A realista író kétszeresen rab. Emberként születésénél fogva. Íróként a realista kötelezettség foglya: nem találhat ki semmit. Az írást a valóság diktálja. Izrael Istene azt mondta: „akik az arcomba néznek meghalnak”. Ám mindazok, akik nem néznek Isten arcába, azok is meghalnak. Spiró törvénye szerint, aki a valóság arcába néz, az meghal. És mindazok, akik nem néznek a valóság arcába, azok is meghalnak. Nézzünk a valóság arcába.

Nincsen remény. „Én még őszinte ember voltam, / ordítottam, toporzékoltam.” Spiró negyedik törvénye: ne veszítsd el az idővel az őszinteségedet! Félvaksi, nevetséges zsidó fiú, szemben az egész Római Birodalommal – Rómától Alexandriáig, Jeruzsálemtől Rómáig. Mindent lát, mindent ért, mert nem igazán lát és ért. A Sorstalanság Köves Gyurija szemben a Harmadik Birodalommal. Az öreg „Szép Ernő voltam” az Emberszaggal, a gyalázat és az ember alázatos ismeretével és Heltai Jenő a mindent és mindenkit számba vevő, meg nem bocsátó háborús naplójával. Természetesen Kertész Imre és Kardos G. György. Spiró számára az író legfőbb erénye a végtelen, években mérhető alaposság mellett az őszinteség. Emlékszünk arra a jelenetre, amikor az emberben színésszé nőtt és színészből emberré vált Bogusławski a dráma csomópontján a színpad elejére lép, és... A nézők és mi olvasók, sőt, maga Bogusławski is valami igazán jelentőset, lázítót várunk, ám csak áll és hallgat. Csend. Bármit mondana, hazugság lenne. A csend az utolsó őszinte tett. Vagy talán ez a csend is hazugság.

Emlékszem, egyszer társaságunkban felidéztem, hogy Esterházy Péter töprengve fejtegette nekem, ő szövegekben gondolja el, látja a világot, kész szövegek vannak a fejében. Ellenben Nádas Péter mindent tárgyakban lát, tökéletes memóriával idéz fel bármilyen helyszínt. Tépelődve tettem hozzá, hogy én viszont mesékben és történetekben látom a világot, nem tudok megjegyezni szövegeket és tárgyakat, de bennem vannak a történetek, mint mesei fordulatok. Valaki erre a némán figyelő Spiróhoz fordult: – És te miben, hogyan látod a világot? – Én dolgozom! – volt a rideg válasz Karamazov Iván modorában. – A munka az a valóság, és a valóság a munka. Elnémultunk. Igen, Spirónál a szöveg megmunkálása a valóság kibontása. A tárgyak leírása a többször ellenőrzött tény: ez valóban Táncsics tárgyi világa volt. A történet nem mese, nem képzelet műve, valóban így, ebben a fejetlen és ostoba káoszban menekült Kossuth és kormánya Debrecenbe.

Van remény. Spiró György író regényeit olvassák, darabjait nézik. A kulturális ellenállás része. Amit az asztalra tett, az nemcsak magyar, hanem világirodalom. Esterházy Péter irodalmi nagyfejedelem trónja üres. Még az is lehet, hogy eljutottunk a Kazinczy óta uralkodó irodalmi királyságból az újabb kori irodalmi köztársaságba. Ízlésem szerint, ennek az irodalmi köztársaságnak Spiró György az elnöke. – Ugyan már, mi az, hogy ízlés? Különben is, én nem vagyok nemzeti író! – hárítaná el magától, de titkon tetszene neki. Nálam és hűséges olvasóinál igazi nemzeti író – bár nem tudom, hogy az mit is jelent a huszonegyedik század Magyarországán. Még nagyobb bűnöm, hogy nemcsak íróként, hanem emberként is tisztelem és szeretem. – Ne már, miféle érzelgősség ez! – fordítana hátat és legyintene.

Szívesen játssza a rossz, gonoszkodó, világgyűlölő embert. Nem szereti, ha szeretik. Ennél csak egyetlen dolgot szeret kevésbé, ha nem szeretik. Nyolcvan éves. Neki talán nem, de nekünk létezése és írása tartós remény.