Szijjártó Péter nem emlékszik. A mondatot ezerféleképpen be lehetne fejezni, mert valószínűleg nagyon sok mindenre nem emlékszik. Például az egyetemista önmagára, aki fiatal volt, talán demokratának is gondolta magát, aki a politikai földrajz előadásokon többek között arról tanult, hazánk ütközőzónában van, és ha esetleg Oroszország határossá válik a térséggel, abból egyensúly-felborulás, vagy háború származhat. Talán arra sem emlékszik, hogy ugyanezeken az órákon arról tanultak, hogy üzemek létesítésekor nem a vállalat kiszolgálása, hanem a lakosok életkörülményeinek javítása a cél. Mindez azonban csak puszta elmélet, a mondat vége ugyanis úgy hangzott, arra a tanárára nem emlékszik, akitől mindezeket tanulta. Békési Lászlóra, aki egy nyilvános Facebook bejegyzésben élete nagy csalódásának nevezte egykori diákját, és azt is írta: megtagadja őt.
Ritka az olyan látványos hátraarc, mint amit a külgazdasági és külügyminiszter produkált az iskolapadtól a tárcavezetői székig. Tűzre vetette az egykori jegyzeteit, melyek feltehetőleg szóltak az európai értékek és a keleti diktatúrák közötti különbségről, meg arról, hogy a szuverenitás és az elszigetelődés közé nem lehet egyenlőségjelet tenni, hogy geopolitikai realitást nem cserélhetünk fel propagandajelszavakra, hogy egy keleti nyitás nem lehet behódolás, hogy egy közösséget, amelyhez egy ország tartozik, nem illik patás ördögnek kikiáltani.
A felejtés biztonságosnak tűnő paraván. Elfér mögötte a múlt, amit tagadni lehet ugyan, de eltörölni nem. Besöpörhető oda minden, ami kellemetlen: a valaha tanultak, az intelmek, a történelmi tanulságok, a morális terhek. De Szijjártó anno biztos arról is kapott történelmi leckét, hogy a valóság, amely, hiába tuszkolják bárhová mindig előóvakodik, és előbb-utóbb benyújtja a számlát.