Mit jelentett számukra a „gyerek” a kapitalizmushoz való közelítésben?
Varsányi Péter: Hamar kiderült, hogy igazából mi ketten vagyunk a címbeli gyerekek, akik meg akarják érteni a kapitalizmust. A munkafolyamat tehát a nem értés felismerésével kezdődött, onnantól pedig a kíváncsiság és a játék lettek a legfontosabb mozgatórugóink. Ezek a fogalmak hordoznak valami gyermeki minőséget, ami a kutató- és alkotómunkánkat jellemezte, és azt hiszem, az előadáson is tetten érhető. Az egyik legnagyobb felismerésünk az volt, hogy alig van az életnek olyan területe, amiről anélkül lehetne beszélni, hogy a kapitalista rendszerről beszélnénk – ehhez képest mégis alig esik szó róla.
A hétköznapokban rengeteg olyan nehézséget érzékelünk, amely a kapitalizmusból eredeztethető, mégsem sikerül azonosítanunk a problémát.
Érezzük, „hol szorít a cipő”, helyette mégis azt mondjuk: „hol szeret a cápa”. Itt egyébként Nancy Fraser gondolatai nagyon fontosak voltak. A Kannibál kapitalizmus alapállítása szerint azok, akik a természetvédelemért, a női egyenjogúságért, az antidemokratikus berendezkedések és a rasszizmus ellen, vagy az újraelosztásért küzdenek, valójában ugyanannak a kapitalista szörnyetegnek mennek neki – de amíg nem fognak össze, addig nem tudnak valódi érdekképviseletet létrehozni. Ezért úgy éreztük, nem elég a kapitalizmust pusztán gazdasági rendszerként vizsgálni, mert azzal úgy tennénk, mintha ezek az igazságtalanságok nem a rendszer részei lennének. Ezért is markol nagyot az előadás.
Hogyan tudták kezelni a téma nagyságát?
Fodor Orsolya: Először tényleg csak gazdasági rendszerként kezdtük vizsgálni. Aztán, ahogy egyre több szakirodalommal és gondolattal találkoztunk, világrenddé tágult. Természetesen az ötleteinkből és kutatási megoldásainkból is maradt sok minden, ami nem kerülhetett bele a végleges formába. Közben folyamatosan azt éreztem, hogy az előadás már magától is növekedni akar, egyre több mindent akar magába szívni – mint a kapitalizmus maga. Így mi is az alanyaivá váltunk. A gondolati tér folyamatos növekedését végül a kapitalista termelési forma kényszere, a bemutató időpontja állította meg. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy meg tudta állítani: a gondolati tér megmaradt, csak kicsit megnyugodott.
Miért a lecture-formát választották az előadás első felének?
Varsányi Péter: Az alkotói gondolkodást ezzel a kérdéssel szeretem indítani: ha a nézőkkel ebből a véges életből csak azt az egy-két órát tölthetjük együtt, amíg az előadás tart, akkor mik azok a dolgok, amelyek annyira értékesek és relevánsak, hogy „méltóak” erre a közös időre? Ez felszabadító gondolat, hiszen az is következik belőle, hogy ha azt gondolom, most nincs fontosabb, mint nézni, ahogy egy bab csírázik – és ezzel nem maradok egyedül –, akkor az érvényes színház. Nem igaz, hogy az élet minden órája drámai konfliktusokból áll. A lecture-forma pedig éppen azért izgalmas, mert teret ad az együtt gondolkodás másféle módjainak – mi ilyen együtt gondolkodással akartuk megtölteni a teret.
Önökre mik hatottak leginkább az alkotófolyamatban?
Fodor Orsolya: Az utóbbi évben biztosan nagy hatást gyakorolt rám a német figuraszínházi közeg Stuttgart és Lipcse tengelyén. Erősebb asszociatív gondolkodással találkoztam a tárgyak és bábok formakezelésében, valamint szabadabb struktúrateremtéssel és a narratív gondolkodáson túli jelentésrétegek felé forduló figyelemmel. Emellett Mark Fisher Kapitalista realizmus című művét olvastuk az előadás lecture-vonala mentén. Bár nincs benne expliciten az előadásban, az, ahogyan az egyetemi lét kizsákmányoló működéséről gondolkodik, bennem is erősítette az intézményi keretektől mentes kutatói lét felszabadultságát és bátorságát.
Varsányi Péter: Én pedig nagy Nathan Fielder-lázban égtem. Deklarált referenciánk lett a The Rehearsal második évada, amelyben az volt inspiráló, hogy egy komoly kutatói kérdést abszurd, szürreális, asszociatív, sokszor kifejezetten „idióta” módszerekkel vizsgál. Annyira szórakoztató, hogy elsőre észre sem vesszük, milyen releváns kutatást nézünk. Erős bizonyítéka annak, hogy a művészet lehet kutatás – sőt olyan dolgok kutatására is alkalmas, amelyek elsőre nagyon távolinak tűnnek tőle.
Fodor Orsolya: Sokat segített az is, hogy részt vettünk egy prágai rezidenciaprogramon, ahol volt időnk és terünk tét nélkül gondolkodni.
A hazai pályázati rendszer alapvetően a létrehozásra épül: a végén fel kell mutatnod valamit. Bár korábban léteztek működési támogatások is, ezeket megszüntették, és egyre inkább a termelés logikája erősödik.
A külföldi rezidenciaprogramok egy része viszont éppen arra ad lehetőséget, hogy kutass és kísérletezz. Az is sokat segített, hogy fizikailag kikerültünk a megszokott közegből: a mindennapi ingerektől és kötelezettségektől távol könnyebb volt a munkára koncentrálni.
Varsányi Péter: A rezidencia lehetőséget adott arra, hogy olyan dolgokat gondoljunk, amelyeket időnyomás alatt nem mertünk volna. És ebből az előadás biztosan profitált. Hiszek abban, hogy ha a művész kap időt és teret, attól nem „lusta lesz”, hanem jobb művészetet hoz létre – ami a társadalomnak is hasznos.
Milyen állomást jelent a saját szakmai útjukon a Capitalism for Children?
Varsányi Péter: Engem a posztdramatikus színház, azon belül is a színházcsinálás mint kutatás körülbelül öt éve kezdett foglalkoztatni. Azóta munkáról munkára azt keresem, hogyan tudom ezt a módszert és szemléletet a független és intézményes működésemben, gyerek- és felnőttelőadásokban érvényre juttatni. Ezt a működést komplexebbnek látom annál, amiben szocializálódtunk. Van ennek egy furcsa ellentmondása: elvileg egyre tapasztaltabb leszek, így könnyebbnek kellene lennie a színházcsinálásnak. Ehhez képest, amióta a kutatásalapú színház foglalkoztat, egyre nehezebb és egyre bonyolultabb a munka. És még csak az út elején járok, úgyhogy ideje lenne azon is gondolkodnom, hogyan lesz ez a működés mentálisan fenntartható.
Fodor Orsolya: Nálam 2022 körül történt egy fordulat: az első ilyen előadásom, a Ha megtapsolom a harangot című dokufikció kapcsán éreztem meg, hogy műfajilag és formailag sokkal változatosabban is lehet dolgozni, mint korábban gondoltam. Az intézményi kényszer – hogy pontosan meg kell neveznem magam: bábrendező vagyok, dramaturg vagy színházcsináló – is átalakult: előadásonként változhat a szerepem, attól függően, hogy az adott együttműködés mit kíván. Ebben sokat segített a Freeszfe Színház és performansz képzésének látásmódja is. Azóta az előadói helyzetektől sem idegenkedem. Erre is példa a Capitalism for Children.
Varsányi Péter: Mindketten egyetemen tanultuk a színházcsinálást, tehát kaptunk egy csomó szabályt és dobozt, amelyekbe valahogy bele kellett szuszakolni a világot és magunkat. Szerintem Orsiban és bennem hasonló dac alakult ki ezekkel szemben. Amióta diplomáztunk, folyamatosan reflektálunk az akkor tanultakra: mit akarunk megtartani, és mit csinálnánk másképp. Ennél az előadásnál is fontos volt, hogy kívülről próbáljunk rálátni arra a rendszerre, amelyben élünk. Hogy ez sikerüljön, olyan formákkal és kutatói módszerekkel is kísérleteztünk, amelyeket korábban nem használtunk. Ebben a váratlanságnak és a véletlennek nagy szerepe volt.
Az előadásban is kulcsfogalom a véletlen, valamint ellenpárjaként a hit. Hogyan gondolkodtak erről?
Fodor Orsolya: „A kapitalizmus hitre épül” – ezt a mondatot konkrétan használjuk az előadásban. Arra is utalunk vele, hogy bizonyos működési mechanizmusokba, értékekbe, ígéretekbe vetett hit kulcsszerepet játszik a kapitalizmus kialakulásában és fenntartásában. Ezért a mesénkben egy már-már vallási közhelyet használunk a kapitalizmus szimbólumaként: egy (éhes) fát. Mivel eredeti jelentésében egy egész szimbolikus hagyomány épült rá, tudtuk, hogy ha ehhez képest mi nem erőforrásként, hanem egy kapitalista világrend alapjaként tekintünk rá, máris összetettebb jelentéssel találkozik a néző. Közben fontos volt a hitet szembeállítani a véletlennel.
A véletlen fogalmán keresztül ugyanis eljátszhatunk azzal a gondolattal, hogy más rendszer is kialakulhatott volna.
Hogy a kapitalizmus nem feltétlenül mindenható, szükségszerű és magától értetődő. Az előadással ezt a mindenhatóságot szerettük volna egy kicsit lehúzni a földre.
Hogyan nézne ki ez az előadás, ha most nem kapitalizmusban élnénk?
Fodor Orsolya: Az első gondolatom az volt, hogy csak a méhek és a méhészek maradnának.
Bár lehet, hogy ha nem lenne kapitalizmus, nem lenne szükség méhészekre sem.
Egyébként ha a kapitalizmus soha nem valósult volna meg, de valaki már elképzelte volna, lehet, hogy naivan nagyon hittünk volna benne, mint utópiában – és ezért meséltük volna el.
Varsányi Péter: Volt olyan fázis is, amikor sci-fiben láttuk az egészet. Úgy éreztük, a saját valóságunk kapitalizmusa már annyira terhelt és bonyolult, hogy lényeglátóbban tudnánk róla beszélni egy másik bolygón megismert kapitalizmuson keresztül. Végül nem mentünk másik bolygóra, de az előadás szatirikus hangvétele ebből is táplálkozik. Ha nem kapitalizmusban élnénk, talán inkább egy sci-fi utópiát mesélnénk. Ez így kezdődne: „Kedves közönség, most elmeséljük nektek a kapitalizmust – azt a dolgot, amiről még soha nem hallottatok.”
Fodor Orsolya: Aztán megtetszene nekik, és újra kialakulna…
Infó: Fodor Orsolya–Varsányi Péter: Capitalism for Children. Az előadás legközelebb 2026. április 8-án a Trafó Kortárs Művészetek Házában lesz látható.
