Vázlatrajzoknak tűnő festmények sorakoznak a Művház kávézó és kortárs galéria falain, mintha azokat valaki csak úgy felskiccelte volna. A látszat azonban csal, amit látunk, az egy kiállítás, Gwizdala Dáriusz tárlata, melynek címe Eladható képek. – Ezt a kifejezést művészeti berkekben használják irigykedve, és olyan képekre utalnak vele, amelyek szépek, színesek, és amelyeket nagy valószínűséggel könnyebben megvásárolnak. A kiállítás ezt a kifejezést figurázza ki ironikusan – magyarázza az alkotó.
Dáriusz vegyes technikával dolgozik, és elmondása szerint az eszköztára egyszerre gazdag és szegényes. – Van egy szütyőm, amiben kifogyott filcek és rossz minőségű ceruzák vannak, amikkel már a munkát is gyötrelmes elkezdeni, szóval emiatt nem lehet a vásznon szépelegni, tetszelegni. Így eleve elgáncsolom magam a kezdésnél, aztán persze akril- és olajfestéket is használok, meg gyakran aranyfüstöt is – mondja a művész, aki rengeteg vázlatot készít. Ha például külföldön jár, szeret a teraszra kiülni, és csak rajzolni a látványt, ami lehet egy főtér vagy egy különleges építészeti megoldás.
Remixelt szobrok
– Elég későn határoztam el, hogy művész leszek. A gimnázium közepén az egyik barátom örökölt két könyvet, Herbert Read A modern festészet és A modern szobrászat című köteteit, amelyekben rengeteg fekete-fehér repró volt, és amikor ezeket megmutatta, az utóbbi kötet gyakorolt rám nagy hatást. Ez fordulópont volt az életemben, mivel addig a gördeszkázás és a graffiti érdekelt, de ezután elkezdtem rajzolni, és eljártam egy szekszárdi rajzszakkörbe, majd két év felkészülés után jelentkeztem a Képzőművészetire.
A Képzőn szobrász szakra járt, ahol először az alapokat, a forma- és arányérzéket sajátította el, embert és állatfigurát készített plasztikában és rajzban, a harmadik évtől viszont a saját útját kezdte járni. Hétköznapi tárgyakat, mint fogast, széket és egy öltözőszekrényt festett le egyszínűre, majd applikált össze, így hozva létre absztrakt szobrokat. – Azóta is így állok a művészethez: két-három évente teljesen átalakulok, és vagy új médiumhoz nyúlok, vagy egy új ötletből indítok el egy új alkotói ciklust. Ezek a projektek látszólag egymástól elkülönülnek, de ha kizoomolok, és az egész képet nézem, akkor látom, hogy az elemek kapcsolódnak.
A diploma után, 2016-tól köztéri szobrokkal kezdett el foglalkozni, azokkal, amelyeket akkoriban a stílusuk miatt kritikák értek. – Ilyen alkotás volt a Falk Miksa utca elejére helyezett Columbo-szobor, a Kolosy téren a Puskás öcsi-szobor, a Szent István-bazilika előtt a békebeli rendőr vagy a Vigadó téren a Kutyás lány. Én viszont elhatároztam, hogy ezeket az alkotásokat ironikusan fogom szemlélni, és megvizsgálom, hogyan tudnám használni azokat kiindulópontként. Így született meg a köztéri szoborremix-sorozatom, amelyhez a szobrokról mintázóviasz segítségével formát vettem, majd kiöntöttem azokat, de direkt alakítottam rajtuk, így eltorzultak, majd a figurákat összegyúrva saját kompozíciókat készítettem – meséli Dáriusz, aki első körben budapesti szobrokat értelmezett újra, második körben pedig vidékieket.
Újságosbódé meglepetéssel
A művészi praxis mellett elméletileg is képezte magát: 2019-től hallgató lett a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karának Doktori Iskolájában, ahol a graffiti kultúrtörténeti alakulását kutatta. Illetve ekkor kezdte el a Kóró projektjét, melyben saját kezűleg szedett szárazvirágokat gyűjtött nagy mennyiségben, hogy aztán azokból csokrokat, új kompozíciókat készítsen, esetleg figurákkal párosítsa azokat. 2022-ben az alkotását köztéren is bemutathatta: a ferencvárosi önkormányzat segítségével a Markusovszky térre egy tízméteres darut vitt, melyről egy nagy „csokor” szárazvirág lógott le, majd a projekt befejeztével a Tilos Rádió szervezett egy bulit az installáció köré.
Dáriusz másrészt szereti, ha a tervezett projekt abszurddá válik.
2019 nyarán például kamuújságokat kezdett árulni, melyhez első körben felkereste a szekszárdi Wosinsky Mór Múzeumot, hogy elkérje a gyűjteményben található piros színű, retró újságosbódéjukat, melyet aztán elhelyezett Szentendrén a Bizottság ligetben, majd megtöltötte azt saját szerkesztésű lapokkal.
Ezek valós újságok címlapjaira hajaztak, annyi különbséggel, hogy azokat Dáriusz kézzel rajzolta, majd sokszorosította, a járókelők pedig ingyen vehettek belőle. Idővel az alkotó „kiterjesztette” a projektet, és megkérte a művésztársait, hogy ők is készítsenek álújságokat, hogy minél több stílusú lap szülessen. – A művészetemben mindig a valóságból indulok ki, és ebben az akcióban is az volt az izgalmas, hogy a realitás és a fikció határán egyensúlyozhattam. Másrészt a projekttel kicsit ellensúlyozni akartam a mai sajtóban tapasztalható online dominanciát, hogy az emberek újra észrevegyék a nyomtatott sajtó értékét.
Átírja a városképet
Dáriuszt az abszurd megoldások mellett a dokumentarista művészet is érdekli, amelynek kapcsán egy alkalommal Afrikába utazott. – Ez a történetem úgy kezdődött, hogy édesapám a kilencvenes években Kenyában dolgozott hat-hét évet, és mindig mondogatta nekem, hogy oda nekem is érdemes lenne kinézni – mondja a művész. 2020-ban ki is utazott egy hónapra, és annyira megtetszett neki az ország, hogy elhatározta, hosszabb időre is visszatér. Sikerült is a Tempus Alapítvány pályázatával kiutaznia, így kilenc hónapot tölthetett el az afrikai országban. Kint iskolákat látogatott, ahol falfestményeket készített helyi diákokkal, emellett rajzkurzust is vezetett, és elkezdett egy rendhagyó művészeti projektet.
– A helyiek a boltokat kézzel festik ki, és hihetetlenül gazdag cégérkultúrájuk alakult ki, a fodrászatoknál például különféle frizurájú emberportrékat látni, a henteseknél pedig állatképeket – mondja Dáriusz, aki aztán a cégéreket elkezdte dokumentálni, könyvet készített belőlük, és létrehozta a Street Art Museum Zanzibar projektjét, melyet a szállásának kertjében alakított ki. Többméteres molinókra printelte rá az elkészült fotóit, hogy a felhívja a helyiek és a turisták figyelmét a városuk cégéreinek sokszínűségére.
A művész a festészethez viszont manapság is visszatér, a galériák mellett köztéren is alkot.
– Mostanában vakablakokba, azaz befalazott ablakokba festek képeket, és arra törekszem, hogy azok vizuálisan minél izgalmasabbak, színesebbek legyenek, hogy ezzel radikálisan átírjam a városképet.
A műveket viszont nem festékszóróval, hanem ecsettel viszem fel, és nem görcsölök rá az alkotásra, így akár órákon át készítem a képeket. Emiatt én az utcán is műtermi minőséget hozok létre, így a műveimet látva az utca embere is azt érezheti, mintha egy galéria képeit nézné.
