Két év elég volt arra, hogy a Blahalouisiana előzenekara legyetek, dalt írjon nektek a Carson Coma frontembere, Fekete Giorgio, klipet forgassatok Karácsony Gergellyel, jelöljenek a Fonogram-díjra, és nem utolsósorban megjelenjen az első nagylemezetek. Ez feltörekvő zenekarként gyors tempó. Jól gondolom?
Rausz Tícia: Induló zenekarhoz képest elég szépen haladunk. Ez alapvetően tényleg nem hosszú idő egy zenekar életében, hamar el is telt, közben pedig borzasztóan hosszúnak is tűnt ez a két év. Ehhez kellett, hogy sosem álltunk meg, így mindig haladtunk valamennyit előre.
Szabó Boglárka: Sokkal jobban kezdjük átlátni, hogyan működik ez az egész. Mi az elvárás, és az is, hogy mi mit akarunk. A kezdeti szétszórtság helyett a tapasztalatszerzéssel mostanra kialakult egyfajta rutin. Mély vízbe kellett ugranunk, hogy nagyon gyorsan fel tudjunk zárkózni.
A magyar zenei színtér ez a mély víz?
Sz. B.: Úgy értjük, magunkat kergettük ebben a két évben, aztán szerencsére sikerült elérnünk egy jó szintet. Nem arról volt szó, hogy évek óta zenélünk, és még csak kis underground klubokban léptünk fel, hanem már nyitottunk az Akvárium nagyszínpadán az Ivan & The Parazolnak, a Dürer nagytermében a Blahalouisianának, és felléptünk a Szigeten is.
A kerület, ahol most beszélgetünk, és ahol a próbatermetek is van, az alter zenei élet egyik fontos központja. A közelben volt a nemrég bezárt Auróra, és itt van a Turbina is, ahol az első önálló koncerteteket adtátok. Fontos volt a gyors feltörekvéshez, hogy itt lehettek?
R. T.: Szerintem nagyon, legalábbis a fővárosi jelenlét. A zenekar nagy része ugyanis nem budapesti. Ebben a szakmában fontos, hogy jelen legyél, lássák az arcod, ne felejtsenek el. Ebben például segítség volt az is, hogy én már nyolc éve mozgolódom a zeneiparban koncertfotósként, volt egy kialakult ismeretségi köröm.
Búcsú az Aurórától„Ennyi erővel megbüntethetnék a kerületet, ahol a szórakozóhely van, aztán a várost, ahol a kerület van, és aztán az országot is, ahol a város van”Sz. B.: Manapság viszont a folyamatos online jelenlét a legfontosabb, ilyen szempontból nem számít, ki fővárosi és ki nem. Ettől függetlenül a vidéki zenekaroknak is Budapesten van a legnagyobb esélyük nagyobb koncertekre. Így biztosan sokat számított, hogy mi itt lehetünk. Ez már a sokadik próbatermünk; ehhez az kell, hogy mindenki a zsebébe nyúljon, és befektesse, amit tud – máshogy nem lehet. Sokáig mi is a „világ végén” voltunk, de mivel az elején ezt nem lehet teljes állásban csinálni, nem mindegy, mennyit ingázunk egy próba kedvéért. A mi termünkben például kilenc zenekar váltja egymást.
Úgy hivatkoztok magatokra, hogy indie, pop-rock, pop-punk együttes, mások pedig még hozzáteszik azt is, hogy lányzenekar. Ez zavar benneteket?
Sz. B.: Furcsa, de én úgy is tudok erre gondolni, hogy mivel nem igazán van aktív lányzenekar a magyar zenei életben, ez egy olyan dolog, ami kifejezetten egyedivé tesz minket.
Itthon talán úttörők vagytok ebben, vagy ha volt is hasonló formáció, ilyen népszerűséget nem ért el. Külföldön viszont – például a Wet Leg hatására – most elképesztően megy ez a vonal. Mi az alapvető félreértés szerintetek a műfajjal kapcsolatban?
R. T.: Talán az, hogy nem csak lányoknak szól a zenénk. Soha nem írtam úgy dalt, hogy valakinek kifejezetten tetsszen. Írok valamit: aki tud hozzá kapcsolódni, az tud, aki nem, az nem. Két TikTok-komment idegesített fel életemben, mindkettő arról szólt, hogy nők vagyunk. Az egyik azt írta: cukik és szépek vagytok, csináljátok, de tíz év múlva mi lesz? Hát, mit tudom én? Talán lesz két gyerekem, és még jobban fogok kinézni. A másik egy rajongói videónk alatt volt: egy srác azt írta, hogy akár nagyon jók is lehetnénk, de bántóak a dalszövegeink a férfiakra nézve.
Sz. B.: Valaki nagyon magára ismert.
R. T.: Igen, de akkor ezen komolyan elgondolkodtam. Visszaolvastam a dalszöveget, és nem értettem a problémát. Egy férfi archetípusról van szó, aki nem köteleződik el, alkalmi kapcsolatokra vágyik. Szerintem ez nem sértő. Vannak ilyen nők is.
Én másképp tenném fel ezt a „mi lesz tíz év múlva” kérdést: feltörekvő zenekarként látjátok már, hogy lesz-e olyan, amit kinőttök a zenétekben?
R. T.: Témákban biztosan. Nem gondolom, hogy 35 évesen, kétgyermekes anyukaként egyéjszakás kalandokról fogok írni. Lehet, hogy más zenei irányok felé is nyitunk majd. Most még sokszor szomorú témákhoz születnek vidám dallamok – szeretjük ezt a kontrasztot, például a Buligyilkos is ilyen. Boldog dalokat amúgy sem nagyon tudok írni.
Ha a fő inspiráció külföldről jön, mi az a dalokban, ami mégis lokális?
R. T.: Nem dolgozunk olyan gyorsan, hogy aktuálpolitikai témákat „meglovagoljunk”, ami egyébként elég jellemző az alter színtéren. Vannak ilyen témák, amik foglalkoztatnak, és biztosan lesz is róluk szó, de úgy érzem, abban még fejlődnöm kell, hogy ne csak érzésekről, hanem konkrét történésekről is írjak.
Érdekes, hogy a közélet jutott eszedbe, mint helyi sajátosság.
Sz. B.: Mert alapvetően mindenki hasonló dolgokat él át, például párkapcsolatok terén – a mi dalaink is erről szólnak. Az aktuálpolitika feldolgozása viszont tényleg egy sajátos, itthon erős jelenség.
Azért nálatok is feltűnt Karácsony Gergely, például a Buligyilkos klipjében. Van rajtatok nyomás, hogy a közéletről is énekeljetek?
R. T.: Inkább nem nyomás, hanem egyfajta késztetés. A közönség megszólításához érdemes figyelni arra, mi érdekli az embereket. És előadóként talán felelősség is, hogy reagáljunk arra, ami körülöttünk történik.
Infó: Girlhood születésnapi koncert. Akvárium Klub, KisHall, 2026. április 18.
