Új hullámokon

Jean-Luc Godard 1960-ban felrázta a francia és az európai mozit: a Kifulladásig című filmje Jean-Paul Belmondo és Jean Seberg főszereplésével felülírta azt, hogy milyennek is kellene lennie egy mozgóképnek. A film gyors vágásai, szokatlan kameramozgásai és a szaggatott elbeszélésmód még manapság is frissnek hatnak. A történet amúgy egyszerű: Michel (Jean-Paul Belmondo) az autótolvaj egy lopása után megöl egy országúti járőrt, majd Párizsban rejtőzik el, ahol Patriciát (Jean Seberg), a fiatal amerikai lányt próbálja meggyőzni, hogy menjenek el együtt Rómába. Godard stilisztikai bravúrokkal teli filmje után a mozi megváltozott, e műve és a későbbi alkotásai számos rendezőre hatottak, még a tengerentúlon is. Ez a film pedig a francia új hullámhoz mint filmművészeti mozgalomhoz köthető, melyhez bár több neves rendező sorolható – mint François Truffaut, Claude Chabrol és Éric Rohmer – mégis Godard filmjei éltek a legszélsőségesebb formai újításokkal. Most a mozikban Richard Linklater amerikai direktor Nouvelle Vague – Az új hullám című filmje idézi fel azt, amikor a francia rendezőzseni 1959-ben a Kifulladásigot forgatta.

Ám Linklater nem klasszikus módon teszi ezt, hanem visszaadja Godard stílusát. A fekete-fehér filmben is olyan hirtelen vágásoknak és expresszív beállításoknak lehetünk szemtanúi, mint az 1960-as műben. A történet pedig nemcsak Godard-ról szól, de a többi francia filmrendező is feltűnik benne, akik megteremtve a francia újhullámot megreformálták a francia mozit és az európai filmművészetet.

A történet 1959-től indít, mikor is Godard (Guillaume Marbeck), az akkor még a Cahiers du Cinéma című filmes szaklapnál dolgozó újságíró elutazik Párizsból a Cannes-i Filmfesztiválra, ahol látja, hogyan ünnepli a közönség barátja, François Truffaut (Adrien Rouyard) sikerét, miután bemutatták a Négyszáz csapás című újhullámos filmjét. Hősünkben ekkor születik meg az elhatározás, hogy ő is rendezne filmet, melyhez támogatót is talál, Georges de Beauregard producert (Bruno Dreyfürst). Párizsba visszatérve sorra gyűjti a stáb többi tagját, például újra megkeresi az akkor még bokszolónak készülő Jean-Paul Belmondót (Aubry Dullin) – egyik rövidfilmjének főszereplőjét –, majd sikerül megnyernie Jean Seberg (Zoey Deutch) amerikai színésznőt is, aki, ha ódzkodva is, de elvállalja a szerepet.

A film ezen a ponton válik érdekfeszítővé, mivel láthatjuk, hogyan készül a remekmű, vagyis hogyan indul forgatni a kávézókba, lakásokba és az utcákra Godard az operatőrével, a vietnámi háborúban fotósként dolgozó Raoul Coutard-ral (Matthieu Penchinat), hogy kézikamerával rögzítse, ahogy Belmondo és Seberg improvizál. Merthogy rendes forgatókönyv nincs, a rendező a munkanap kezdetekor színészei kezébe nyom egy-egy cetlit, melyen pár sor vagy csak egy gondolat szerepel, aztán rájuk bízza, hogy mit hoznak ki belőle. A lényeg a természetesség, az improvizáció, magának az életnek a visszaadása. Godard pedig annyira bízik ebben, hogy nála egy-egy forgatási nap csak pár óráig tart, olykor még addig se. A film ezért vígjátéki fordulatokban is bővelkedik, mert a rendező e hozzáállása nem mindenkinek tetszik: pláne Jean Sebergnek és a producernek nem, aki idegesen fakad ki Godard nemtörődömségén.

Linklater filmje aprólékosan vezet minket végig a forgatási procedúrán, és az érdekességeket is bemutatja, például azt, hogyan készült az az ikonikus jelenet, melyben Michel, azaz Belmondo leszólítja Párizs utcáin Patriciát, azaz Seberget, aki éppen New York Herald Tribune hírlapot árul – az operatőr konkrétan egy kézikocsiba bújt bele, melyet úgy tolt egy személy, így Raoul Coutard természetes felvételeket tudott készíteni a páros mögött elhaladó emberekről.

A film teljes élvezetéhez nem árt, ha előtte megnézzük Godard klasszikusát, ugyanis számos jelenetnél érdemes tudni, hogy az hogyan nézett ki az eredetiben. Ha ezt megtesszük, akkor még inkább fogjuk értékelni azt, hogy Godard-nak elég volt „csupán” egy jó operatőr, egy kézikamera és pár lelkes színész, hogy kávézókban, lakásokban és Párizs utcáin, a szabad ég alatt filmtörténelmet írjon.

Infó: Richard Linklater: Nouvelle Vague – Az új hullám (2025). 106 perc. Bemutatja a Cirko Film