Lássuk a fától az erdőt!

Az erdők jövője egyre inkább azon múlik, képesek vagyunk-e szakítani a hagyományos tarvágásos szemlélettel, és teret adni a természetközelibb megoldásoknak. Az örökerdő-gazdálkodás ilyen alternatívát kínál: lényege, hogy az erdő folyamatosan fennmarad, miközben a faanyag-kitermelés is biztosított. Ez a módszer nemcsak a biodiverzitás megőrzését segíti, hanem ellenállóbbá is teszi az erdőket a klímaváltozás kihívásaival szemben, így egyre nagyobb figyelmet kap a fenntartható erdőkezelésben. Nem véletlen, hogy szakmai körökben és a természetvédelemben egyaránt egyre gyakrabban hivatkoznak rá mint követendő példára. A kérdés ma már nem az, hogy működőképes-e, hanem az, hogy milyen gyorsan és milyen mértékben tud elterjedni a gyakorlatban.

Az erdő egy olyan komplex rendszer, amit csak együttesen, teljes egészében érdemes kezelni. Természetes erdeink eltűnése azonban nem új keletű. A magyar erdőgazdálkodás története Mária Terézia kora idején vett szabályozott irányt, és azóta több nagy korszakon és változáson ment keresztül. A török időkben ugyanis nagyban megfogyatkoztak az ország erdőségei a bányászat, a legeltetés és a háborúk miatt. 1769-es erdőrendtartás (Forstordnung) volt az első jelentős szabályozás, amely előírta az erdők tervszerű használatát: korlátozta a túlhasználatot, továbbá megjelentek benne a fenntarthatóság (tartamosság) alapjai is.

Mindez a tervszerű gazdálkodási forma hozta életre a Selmecbányai Erdészeti Akadémia megalakulását, amely a 19. századi Magyar Királyság erdészeinek és bányászainak képzésében játszott úttörő szerepet. A képzés során az erdészeknek megtanították – a dinasztia feltétel nélküli tiszteletén túlmenően – hogy hogyan történnek a vágásos erdőgazdálkodás, az erdőtervezés és a hozamszámítás alapjai. A mai nap is ismert tarvágások, ültetvény jellegű erdők, illetve az Alföld akácosai is ezekre a történeti előzményekre vezethetők tehát vissza. A trianoni döntés után azonban drasztikusan megfogyatkoztak erdeink, amelynek következtében csak az ország területének mintegy 10 százalékát borították akkor erdők. Napjaink 21-22 százalékát ennek fényében jórészt telepített erdőségek jelentik, ahol jelentős az emberi beavatkozás mértéke.

A lapunk által nemrégiben megtekintett nagyoroszi tarvágás kapcsán volt lehetőségünk meglátogatni egy olyan területet is nem messze a vágás helyszínétől, ahol a 27 évvel ezelőtt alapított Pro Silva Hungária egyesület igyekszik erdészeti körökben népszerűsíteni az ott alkalmazott környezet- és természetbarát erdőgazdálkodási módszereket.

Erről ottjártunkkor is meggyőződhettünk, sőt, a vegyes korállományú erdőt még hagyásfákkal is igyekeznek tarkítani. Ezek esetében fontos az őshonos fajok előnyben részesítése és a ritkább beavatkozás. A kísérleti területen folyamatos erdőborítottságot láthattunk, mindenféle korállományú és fajtájú fával. A fiatalabb hajtásokat és a magoncokat, csemetéket nem legelik le a vadak, mivel a területet leválasztották egy kerítéssel a vadak által „karbantartott” erdőrészlettől. Az erdő mindig zárt marad – nincs kopár, üres terület, így a talaj és az élővilág védett. Az új fák itt többnyire maguktól nőnek ki, nem mesterséges ültetéssel. Meghagyják a magtermő fákat, továbbá figyelik, hogy milyen fajok jelennek meg spontán, és erről nyilvántartást vezetnek. A kidőlt holtfák ugyanakkor a vízmegtartást is segítik: a hegyoldalon lezúduló víz lefolyását lassítják.