Ültünk a kandalló előtti kis asztalnál hármasban, és a rituális délutáni kávézás közepette éppen nejem, Judit vitte a szót. A téma miatt én már eleve rosszat sejtettem, az asztal alatt próbáltam is finoman elérni a bokáját, hiába. Feleségem, akit az elmúlt hónapok színházi élményei kicsit megviseltek, nem vette az adást, és nem is zavartatta magát: „Képzelje, Dezső, vagy mi vagyunk pechesek, vagy a pesti színházi élet van leszállóágban, de nekünk az utóbbi időben kijutott a rosszból. Közepes és gyengébb premierek váltogatták egymást. Legutóbb Udvaros Dorottyát ígérte a színlap, Bartis Attila: Anyám, Kleopátra című darabjában a Nemzetiben. Nagyon szeretjük Dorkát, reméltük, kapunk valami kis kárpótlást. Erre képzelje, mi történik!” Dezső itt vágott közbe: „Nekem mondja? Én rendeztem!” Szerencsére a kávé ízletes volt, az aprósütemények nem kevésbé, így aztán kedélyesen folytatódhatott a pillanatnyi gellert kapott kalapaláírási ceremónia.
Pofon Gobbi Hildának
Miközben e sorokat írom, Garast (és örökös partnerét, Törőcsiket) hallgatom, szívszorítóan szép interpretációjukat, Demjén Rezsi, bocsánat Rózsi örökbecsűjét: Te csak várj, míg felkel majd a Nap. Egy megsárgult, gyűrött plakát is szinte összenőtt a dallal, Garas özvegyének, Áginak az ajándéka. Ő is a Columbo-feleségek sorába tartozik, nyilvánosságkerülő, inkább a hátországot, a családi fészek melegét biztosító társ. Micsoda pompás otthon várta előadások, próbák után Garast! A pasaréti patakparttól kőhajításnyira található Napraforgó utca a város építészetileg legizgalmasabb házsora, mindössze huszonkét villával, még 1931-ben épült, stuttgarti mintára, ahol olyan zsenik terveztek egy-egy házat, mint Le Corbusier vagy a Bauhaus-alapító Walter Gropius. Idehaza is a két világháború közötti magyar építészet legkiválóbbjai tették le névjegyüket a kísérleti lakótelepként felhúzott épületegyüttesen, Kozma Lajostól Hajós Alfréden át Molnár Farkasig.
Garas otthonában járva értettem meg egy korábbi interjújának egy részletét, amelyben sommásan fogalmazva hasznosabbnak ítélte meg az ebéd utáni szundikálást, mintha színjátszást oktatna az egyetemen.
Ági remek háziasszony is, ezt bizonyítja többek között, hogy még mindig él szilvás gombócának emléke, amelyből búcsúzáskor még ránk is tukmált – nem volt nehéz dolga – egy befőttesüvegnyit.
Próbálom összerakni, mikor, miben láttam először színpadon és miben utoljára Dezsőt. Az első emlék tulajdonképp filmvásznon volt. Micsoda éjszaka!, 1958. Hufnágelnek – szerepe szerint így hívták az egyébként Grószként született Garast – Latabár Kálmánnal volt emlékezetes jelenete. Azt a filmet sokszor láttam, igaz, nem miatta. Apukám egy lokál dzsesszdobosaként énekelte az akkor még ismeretlen, de az évtizedek során generációk legendás slágerévé lett Csinibabát. Ennek már több mint hat és fél évtizede, de mégsem életszerű (sőt, éppenséggel nem az), hogy a csaknem kéttucatnyi, remek színészből (Ruttkai Évától Tolnay Kláriig, Zenthe Ferenctől Kazal Lászlóig) ma már csak Bálint András él. A Zeneakadémián énekesi diplomát szerzett, önálló verseskötettel is jelentkező, a filmben különleges karakterszerepet kapott kabarészínész, nem utolsósorban zsebpénz-kiegészítő sakkpartnerem, Kibédi Ervin is már a sokat emlegetett égi társulat tagja. Az ő temetésén szerettem volna magam is a föld alá süllyedni. A ravatalozótól ballagtunk a gyászoló sokasággal a sírhoz, amikor Nyertes Zsuzsa odasúgta: „Okvetlen gyere el a Játékszínbe, most volt a bemutató, a Miller-darabban Lukács Sanyi az írót, én pedig Marilyn Monroe-t játszom.” A mindig jól értesült szerkesztő fölényes magabiztosságával válaszoltam: „Elkéstél Zsuzsikám, ott voltam a premieren, szerintem Miller direkt neked írta a szerepet. Gratulálok!” – tettem hozzá, büszkén kihúzva magam. Ő viszont döbbenten visszakérdezett: „Most viccelsz velem?! (Az igazság az, hogy csak az első felvonást láttam, itt most nem részletezendő okokból szünetben el kellett mennem. Addig Zsuzsinak nagyjából két mondata volt, míg a második rész – mint később megtudtam – az ő nagymonológjával kezdődött. Volna. Csakhogy utolérte minden színész rémálma, a feketelyuk-effektus. Elfelejtette a szöveget, leállás, függöny, újabb nekifutás.) Ehhez sikerült gratulálnom, ráadásul egy gyászmenet kellős közepén.
Garasnak hellyel-közzel végigkísérhettem mind a színészi, mind a rendezői pályafutását. Sok-sok katarzis, rengeteg emlékezetes este, mindegy mit játszott, mindenben zseniális volt; Prosperóként, Shylockként, Luciferként, Peachumként, Lukaként, vagy Pirandello szépfiú-stricijeként egyaránt. Rendezőként a változatosság gyönyöre izgatta: Csárdáskirálynő, Üvöltő szelek, A makrancos hölgy, Vonó Ignác, Az üvegcipő, az Őrült nők ketrece. Kísérletező, sőt kísértetező kedvű alkotó volt, Eduardo de Filippo: Ezek a kísértetek című darabjával debütált a „Józsefváros mélyén”, a Kulich Gyula téren, először használván stroboszkópot a magyar színháztörténetben, ennek megfelelően frászt hozván a gyanútlan nézőseregre.
Az említett szerepek és rendezések természetesen csak töredékét jelentik Garas Dezső végtelenül gazdag repertoárjának – ne feledjük, karrierjének jelentős évtizedei egybeestek azzal az idilli korszakkal, amikor még évi 70 film és tévéjáték volt a módi.
1954-ben, Makk Károly Liliomfijában kezdődött ez a szinte folyamatosan emelkedő pályaív, s utoljára tíz nappal halála előtt, 2011. december 20-án, kifejezetten Törőcsik Mari kérésére lépett színpadra a Jó estét nyár, jó estét szerelem című Fejes-Presser-darabban, Apaként a Nemzetiben.
Ha egyet, na jó, kettőt kellene kiemelni, az egyik nyilván Gobbi Hilda 70. születésnapi bulija volt, ahol közkívánatra újra elmesélte azt a legendás pofont, (Gorkij: Anya), amellyel beugró főiskolásként a művésznő többszöri felszólítására – ne csak imitáljon! – végül sikerült úgy eltalálnia Gobbi arcát, hogy az ünnepeltet a díszletezők kapták el a függöny mögött. A csúcs mégis a Legenda a lóról volt a Vígben. Foltos, a kiöregedett és kiközösített ló bőrébe bújva feledhetetlen előadás után gördült le a függöny 2002 októberének utolsó napján. A szokásos premier utáni bankettvacsorát kivételesen egy belvárosi pinceklubban tartottuk, az egyetlen szépséghiba egy néhány héttel korábbi, ugyancsak itt rendezett esemény volt, pontosabban annak utózöngéi. Eszenyi Enikő önálló estjén méltán volt nagy a siker; énekelt, táncolt, szavalt, többek között Kiss Judit Ágnes verseit. Az ifjú költőnő – később a Premiernek is szerzője – itt debütált, civilben egy katolikus gimnáziumban tanított. Másnapig. Erotikus költeményei miatt megköszönték addigi munkásságát.
Mindenki Csabagyöngye
Új idők új kultúrája (?) helyett – hál’ istennek néhány napja egészen másfajta időszámítás kezdődött – ismét a Régi idők focija. Már a Mándy Iván, Sándor Pál, Garas Dezső belsőhármas is ígéretesen hangzott. Garas eleve profinak számított, Fábri Zoltántól kapott szerepet (Steiner) a Két félidő a pokolban. Mándy Iván sok kis különös világának (presszók, mozik, Teleki tér és környéke) egyike volt a külvárosi pályák és futballtribünök sajátos mikroklímája. Sándor Palikát ezzel a névvel (Istenem!, Sándor Csikar) jobbára csak a mozi érdekelte, jelen esetben Mándy A pálya szélén című művének összefüggéseiben.
És akkor most jöjjön egy kis megkerülhetetlen „kurvázás”. Pali kurva makacs volt, ezt válaszolta ugyanis Garas arra a kérdésre, hogy miként lett pont ő Minarik Ede. „Ültünk a budai Olimpiában, kultikus hely volt anno az Erzsébet híd lábánál, híres bajnokok, színészek, kurvák, gengszterek kedvelt találkozóhelye. Palika folyamatosan magyarázott egy filmről, amit velem szeretne megcsinálni. Márpedig ha ő egyszer valamit a fejébe vett, azt megcsinálta.” Így született meg a Régi idők focija is.
Dezső nagyon odafigyelt a szerepekre. Egyszer például nyolc hónapig semmilyent sem kapott Majortól. Aztán egy hatmondatost egy Pirandellóban. Majd szétvetette a düh. Nem is tartotta magában. Számot vetett a következményekkel: kirúgják, megy vidékre, neki annyi, nem érdekli. Odaállt a direktora elé: „Ezt a szerepet az játssza el, akinek kurva volt a jó édesanyja!” Major meg se rezzent: „Akkor ez tényleg nem magának való. Az öné ugyanis jegyszedő itt, a Katona József Színházban.”
A Régi idők fociját 1973. november 29-én mutatták be. Másnap már kultuszfilm volt. A Csabagyöngye csapata valójában mi magunk vagyunk, legalábbis mi szeretnénk azok lenni megvalósulatlan álmainkkal, hamvába hullt terveinkkel, odalett világmegváltásunkkal, eltékozolt tehetségünkkel, örökké cipelt tehetetlenségünkkel, de ami „Egyedül nem megy” (lásd még Ripacsok, 1981, ugyancsak Sándor Pál és ugyancsak Garas Dezső, és ugyancsak az emblematikus kalap), azt majd együtt megoldjuk. Nem véletlenül mantrázzuk száz éve és alighanem újabb évszázad múltán is: „Kell egy csapat!”
Angyalszárnysuhogás
A kalapot évekig rakosgattam ide-oda, vándorolt a lakásban, valahogy nem kívánkozott művészkézbe. Egy alkalommal színesre festett szabóbábukat láttam meg egy kiállításon, az addig inspirációt senkinek sem nyújtó kalap szinte hiányzott a kompozíciókból. Makláry Lilla volt az elkövető, felmenői szinte kivétel nélkül művészemberek, festők, színészek, galeristák. Mi több, férje, Ledényi Attila a honi műkereskedelem gépezetének egyik legfontosabb fogaskereke, ha nem éppen vezérlőműve.
Lilla azonnal vevő volt az ötletre, meglátogatott, majd fogta a kalapom – és távozott.
2012. december 10-én avattuk Lilla installációját a Hilton báltermében. Dezső akkor már majd egy éve elment. A Nemzet Színészeinek – ennek a csapatnak ő is tagja volt – mutattuk meg elsőként Makláry Lilla Garas-hungarikonját. Aki mozdulni tudott, mindenki eljött. Sztankay nagybetegen, Király Levente Szegedről hóban-jégben felautózva, Psota segítség nélkül lépni se tudva, Bodrogi fellépést csúsztatva, Avar Pista összenőve a botjával, Haumann Péter egykori Napsugárfiú-társként kötelességének érezve, miként tiszteletből Molnár Piroska is. A többiek ágyhoz voltak kötve, onnan üzentek. Egyedül Törőcsik Mari nem érkezett meg. Fáradt volt, előző nap elhúzódó Prima Primissima díjátadáson vett részt. Mint mondta: „Nem tehettem meg, hogy oda nem megyek el…”
Szép, megható megemlékezésen zajlott az avatás. Mintha angyal szállt volna le közénk. Szó szerint is. Lilla hófehér hattyútollakból adott szárnyakat a vágyaknak. A cím is átrepített egy másik valóságba: Kell egy csapat! helyett Kell egy angyal!
A légies Garas-Minarik csodalény könnyen talált társakra otthonunkban is. Az első angyal Reich Károlynak köszönhetően költözött be házunkba: Alma lányomnak rajzolt egy almaarcú tündért angyalszárnyakkal. Anna Margit két szitanyomatán amorf angyalok táncolnak, míg névrokonom, Kárpáti Tamás pufók puttója szintén jól érzi magát egy aranyfüstös olajfestmény misztikus világában.
Ha hideg novemberi éjszakákon szél fú át a házon a spaletták tábláit rázva, recsegnek az eresztékek, sejtelmesen nyikorog a padló, már nem kell szellemjárástól tartani. Angyalszárnysuhogás az, semmi más. Garas tart próbát az új kollégáknak.
