Mert hát milyen minta az, amit egy hosszú bántalmazásból frissen szabadult személy követni tud? Úgy van, egy bántalmazóit. De ha tudatos döntésekkel hátat fordít sötét múltjának, legtöbbször akkor is ugyanazt a kört futja le. Mert tagadásra csak addig lehet személyiséget építeni, amíg az elnyomó a szerepét betölti. Ha távozik onnan, az áldozat addigi energiái, mint a semmi elé fogott lovak, tétován szétszaladnak, az addigi motivációk, morálok és önszabályozás teljes felborulását okozva. Elvégre ha én az vagyok, aki nem ő, ő viszont már nincs, akkor ki vagyok én?
Ez az identitásvesztés volt tetten érhető a ’90-es években is, amikor a rendszerváltás után mindenki lélekszakadva igyekezett meglovagolni a lehetőségeket, ki privatizációba, ki piramisjátékokba, ki biotrágyába sietve invesztálni. Ám hiába a változás, egészséges minták nélkül a nemzet és az erőforrásai alkoholba mártott szárazfa gyorsaságával égtek el: munkanélküli-válság, elértéktelenedő forint és a máig táguló társadalmi olló megnyílása azok közt, akik az újraszerveződésben meg tudták csinálni az életüket, és azok közt, akiket az élet csinált meg. És egyszeriben a nagybetűs változásban túl ismerős döntéseket kellett hoznunk; a mutyizásra való hajlamot hordozó génünk végül egy generációt sem tudott átugrani, sőt olykor nekünk is úgy kellett a nálunk pórabbul jártak nyakára állnunk, hogy rá tudjunk látni egy magasabb életszínvonalra, ahogy azelőtt a miénken taposott valaki. Az elnyomott nemzeti öntudatra válaszul pedig érkezett egy nacionalizmusba hajló populista párt, amely mások gyűlöletében, kirekesztésében identifikálja magát. Így lesz a „ruszkik, hazá”-t skandáló rendszerváltó fiatalból saját állampolgárait lehallgató, oroszlánnak hódoló kisegér.
Az elnyomás mintázatai
Itt most nem arról van szó, hogy Magyar Péter pár éve még maga is annak a sleppnek a tagja volt, amit most szétrobbantott. Hogy ő meg tudta-e törni a saját mintáit, azt neki kell bizonyítania. De vajon mi, választók – a fiatalabbak első, az idősebbek második generációs elnyomottakként – ezúttal felismerjük, megállítjuk-e majd az elnyomást, ha legközelebb újra szembejön velünk?
Az erre való kilátásokra remek példa Rubovszky Rita oktatási miniszterré jelölésének híre (azóta bejelentették, Lannert Judit kapja a tárcát – a szerk.). A Ciszterci Iskolai Főhatóság igazgatójának neve hallatán a Tisza-szavazókból kétféle reakció tört fel. Az egyik az azonnali felháborodás a vallásos háttérből érkező, tradicionális struktúrákat képviselő hölgy neve hallatán, akinek a lehetséges kinevezésével a reagálók szerint „megint ugyanott vagyunk”, és „mi nem erre szavaztunk”. A másik tábor szerint viszont még alig tudunk valamit a jelöltről, ebből nem vonhatunk le következtetéseket, várjunk az ítélkezéssel. És azt hihetnénk – nem függetlenül persze attól, hogy mi magunk melyik felé húzunk –, hogy az egyik a traumából származó reakció, míg a másik merő józan ész. Az ironikus és egyben aggasztó, hogy egyik sem (feltétlen) az, aminek tűnik. Az első esetében egyértelmű poszttraumás stressz-szindróma jele mutatkozik, ha úgy tetszik, kollektív emlékbetörés, amit bármilyen, a régi rendszerrel való apró egyezés előidézhet, katasztrofizálást, pánikot, ellenkezést ébresztve. De a második sem kevésbé traumából indított válasz. A túlélőknél ugyanis rendszeres az igen nehezen detektálható belsővé tett gázlángozás, egyfajta önkéntelen önbecsapás, ahol az elnyomótól megtanuljuk, hogy az észrevételeink érvénytelenek, az ezek felett megélt érzéseink pedig túlzók, és csak a saját ostobaságunkat bizonyítjuk, ha szóvá tesszük őket. Egy ilyen apró (már amennyire egy oktatási miniszter személye apró) példán is látható tehát, hogy még nem tudunk mentális torzítás nélkül tekinteni a velünk történő eseményekre. Hogyan is tudnánk? Amikor olyan elől menekülünk épp, aki évekig bezárva tartott, egy kukászsákkal kibélelt fehér furgon is megváltásnak tűnik, ha elvisz.
Olyan könnyen ítélkezünk azon nők felett, akik egyik bántalmazó kapcsolatból szabadulva mindjárt egy másikban kötnek ki. De azt nem ismertük fel ilyen könnyen, amikor a kommunizmusból kivezető fiatal demokraták szövetsége a fiatalságukkal arányban a demokratikusságukat is elvesztették, végletekig kiforgatva azokat a hívószavakat, amelyekkel anno bevonzották a tömegeket.
Mert az elnyomás sohasem annak indul, hanem egy súlyos hiánybetegségre tűnik kiváló, sokszor egyetlen gyógyírnak. Nekünk anno szabadság kellett, önállóság, piacgazdaság. Ebből lett végül háborúval fenyegetés, kétes szuverenitás és milliárdok, amelyek elveszítették közpénz jellegüket. És meg is figyelhetjük, a tömegek milyen sokáig képtelenek voltak ránézni erre a problémára: úgy ragaszkodtak a párthoz és szavazták őket vissza újra (és újra), mint az a nő, aki hason csúszva könyörög a férjének, hogy ne hagyja el, miközben a hátán ott a bakancsnyom. Ez a minta: a talajvesztett áldozat hiányokkal küzd az élet egyes területein (pénz, stabilitás, elfogadás stb.), az elnyomó pedig éppen azokat ajánlja neki, amiket ha csaliként bekap a szerencsétlen – lehetőleg jó mélyre, ahonnan már nem lehet csak úgy kirántani –, a még meglévő erőforrásait is kizsákmányolja. És ha az elszenvedőnek csodával határos módon sikerül kijutnia, még nagyobb veszteségekkel fog szembenézni, ami ezzel arányosan még inkább kiszolgáltatottá teszi egy következő bántalmazónak.
A probléma gyökere nem Orbán Viktor volt – aki tudvalevően brutálisan bántalmazó gyerekkorból érkezett, maga sem ismert más mintát, de az ezzel való empatizálásnak nem most van itt az ideje –, hanem még a kommunizmus. Illetve a német megszállók. Pontosabban a Habsburgok. Vagyis a törökök.
Láthatóan egy mintában, tulajdonképpen egy hurokban ragadtunk, amelyben ráadásul exponenciálisan gyorsul az elnyomás ciklikussága.
Ismétlés ellen emlékezés
De a magyarnak a hátán is lehet szántani, csak piros-fehér-zöld legyen az eke. Ha olykor elbúsulunk is, föl-földob minket a nemzeti önérzet, s ha százszor is próbálunk kitörni, mi akkor sem a 99 pofára esésre emlékezünk. És mégis, az egyik legnagyobb ellenségünk épp a rezilienciánk, a szellemi ellenálló képességünk lesz. Az ugyanis azt fogja szorgalmazni, amit minden traumánál, hogy a gyorsabb felépülés érdekében a történtek minél hamarabb kerüljenek bennünk olyan helyre, ahonnan nem látunk rá. De a szakirodalom szerint azt az elfojtást, amit nem tudunk felidézni, kénytelenek vagyunk megismételni. Muszáj lesz tehát emlékeznünk rá. És nem csak most, amikor még könnyű, mert minden cikk, baráti beszélgetés és üresen maradt plakátfelület erre emlékeztet. Hanem amikor az új rendszer új problémái rárakódnak az emlékekre, és elfog minket a túlélőket rendszerint megkörnyékező relativizálás („nem volt az olyan rossz”), talajvesztettség („biztos, hogy ezt akartam?”), vagy akár az új rendszerrel szembeni idealizálás és túlzott bizalom.
A gyógyulásban ráadásul nemcsak a felejtés, de semmilyen tudat alatti, ösztönös vagy önműködő metódus nem lesz segítségünkre, hiszen az mind belülről jön, és annak, aki elnyomásban szocializálódott, az ilyesmi, nos, legalábbis nem garancia a sikerre. A szűkülő spirálból történő kitöréshez olyan eszközökre van szükségünk, amilyenek nekünk jelenleg egyszerűen nincsenek. Ez az internethiány online bejelentésének tipikus esete: ha lenne mintánk arra, hogyan kell kitörni belőle, nem lennénk olyan állapotban, hogy elnyomás alá kerülhessünk. Ilyeténképpen a sokat védett önazonosságunk is revideálásra szorul, hiszen az önt olyan esetben érdemes védeni, ahol az valami konstruktívval és egészségessel azonos.
Nem lesz egy vidámpark belátni, hogy amíg komolyabb kollektív fejlődés nem történik, nem Trump, nem Orbán Viktor, de még csak nem is egy esetleg meghasonuló Magyar Péter, hanem mi magunk vagyunk a legnagyobb veszéllyel magunkra.
Elnyomók mindenütt felütik a fejüket, mindenhol vannak lumpen rétegek, akik épp csak egy populista vezetőre vannak attól, hogy szövetségbe verődve visszaköveteljék az elhasználódott világképüket. De egy egészséges társadalomban ők vannak kevesebben, a nemzet immunrendszere pedig felismeri és kezeli a gyors burjánzásra törő sejtet. Mi azonban jelenleg egy életmentő műtét másnapján, csupaszon állunk abban az ideológiai, gazdasági és morális viharban, amely a teljes nyugati világot tépázza. És igen, valószínűleg még évekig össze fogunk rezzenni, ahányszor olyan, egyébként identitásunkat alapjaiban meghatározó szavakat hallunk majd, mint az Isten, haza, család; legjobb esetben is még évek kellenek, mire a gyermekvédelemben újra bízni tudunk, és valószínűleg már csak a következő generáció lesz képes felszisszenés nélkül elmenni az állatkertben a zebra ketrece mellett. De most a traumáinkat kell a hasznunkra fordítanunk – nem is olyan nagy kihívás ez így, hogy másunk sincs. Eddig tudott hozni minket a „mindegy, csak ne ez” mentalitás. Most valami egészen másnak jött el az ideje. Bármi is legyen az.
