A Vágyott remekmű című kiállítás végén áll egy monumentális, hat négyzetméteres kép, amely köré az egész tárlat szerveződik. Gruber Béla 1962-es Festőműterme nemcsak diplomamunka, hanem életművének összegzése is. A hatalmas vásznon egyszerre látszanak a kész és a félkész részletek: egyes felületeken vastag festékrétegek épülnek egymásra, máshol még az aláfestés vagy a szénrajz nyomai is felismerhetők. Mintha a néző egyszerre látná a megszülető és a félbeszakadt művet.
Kolozsvári Marianna kurátor erre a képre építette fel a tárlatot. A kiállítás nem az életrajzból indul ki, hanem ebből a főműből bontja vissza az életművet. Az önarcképek, a csendéletek, az uszályok és a figurális tanulmányok mind ebbe a monumentális kompozícióba futnak össze.
A tárlat sajtóbejárásán elsőként Petrányi Zsolt művészettörténész, társkurátor hangsúlyozta: Gruber Béla életműve a mai fiatal művészek számára is tanulságos. Bár pályakezdő művész munkáiként is nézhetünk ezekre az alkotásokra, valójában jóval többről van szó. A képek mögött olyan autonóm alkotói magatartás áll, amely nem alkalmazkodni akart a korhoz, hanem saját belső szükségszerűségét követte.
Gruber Béla (1936–1963) nem a szokványos művészpályát járta be. Édesapját 1945-ben elhurcolták az oroszok és kivégezték. Félárvaként a testvérével Budapestről egy alföldi tanyára került, ahol állatokat őriztek. Édesanyjuk tízéves korukban hozta haza őket, Béla egy kőszegi növénytermesztési technikumba került. De ez sem tartott sokáig, őt csak a rajzolás érdekelte.
Tizenhat éves korában családja nehéz anyagi helyzete miatt félbeszakadtak tanulmányai, és az Óbudai Hajógyárban helyezkedett el. A dekorációs osztályra került, ahol ünnepi díszítéseket készített, közben megszállottan rajzolt és festett. Itt találkozott azokkal a folyami uszályokkal, amelyek később életművének egyik legfontosabb motívumává váltak.
A hajók különös formái, az ívelt felépítmények és a fedélzeti szerkezetek festői problémává alakultak számára. Az uszályok újra és újra visszatértek képein. A kiállítás külön szekciót szentel ezeknek a munkáknak. Nem egyszerű ipari látképekről van szó, hanem olyan motívumokról, amelyekből Gruber saját festői világot épített.
A hajógyári éveknek más következményük is volt. A korszak társadalmi viszonyai között munkásként könnyebben juthatott be a Képzőművészeti Főiskolára, mint korábban. Mire felvették, már nem a pályakezdők bizonytalanságával érkezett: tudta, mit akar festeni.
A főiskolán hamar kiderült, hogy rendkívüli tehetség, de az is, hogy nem lesz könnyen irányítható növendék. Évfolyamtársa és barátja, Deim Pál visszaemlékezése szerint Gruber szinte ösztönösen a saját útját járta. Ha mesterei – Bernáth Aurél és Kmetty János – vékonyabb festésre biztatták, ő még vastagabban rakta fel a festéket. Ha kollázsok készítését kifogásolták, még több kollázst készített. Egy alkalommal Bernáth Aurél meglátott egy ellenfényben összeállított csendéletet, és azt mondta: – Ebből nem lehet képet festeni. Gruber válasza nyolc festmény lett ugyanarról a témáról. Egy másik visszaemlékezés szerint, amikor Kádár Györggyel a konstruktív szerkesztésről folyt vita, így reagált: – A görbe vonal is lehet konstruktív. Találó jellemzés: egy vadóc zseni volt.
A megnyitón Rieder Gábor művészettörténész, a Gruber Művészeti Alapítvány kuratóriumának elnöke arra emlékeztetett: a művészettörténetben ritka jelenség, hogy valakiről ennyi szuperlatívusz hangozzék el ilyen rövid pálya után. Kortárs művészek, művészettörténészek és későbbi generációk alkotói egyaránt kivételes tehetségként beszéltek róla.
Németh Lajos, a korszak egyik legfontosabb művészettörténésze Nemes Lampérth Józsefhez hasonlította, sőt több írásában Van Goghhoz mérte. A tragikus sors azonban könnyen elfedheti a lényeget. Ahogy Rieder fogalmazott: nem a korai halál miatt fontos Gruber Béla, hanem azért, mert
huszonhét év alatt olyan életművet hozott létre, amelyet sokak fél évszázad alatt sem feltétlenül.
Kortársai szerint Gruber nehezen fejezte ki magát szóban. Beszéde gyakran akadozott, a vizsgákon leblokkolt. Rieder Gábor felidézte azt a történetet, amikor művészettörténeti vizsgán Rembrandtról kellett volna beszélnie. A kérdésre nem tudott válaszolni, noha az anyagot jól ismerte. Végül lerajzolt egy Rembrandt-rézkarcot.
A festészet lett a nyelve. Ez különösen az önarcképeken érződik. A kiállítás első termeiben rajzok, akvarellek és olajképek sorakoznak egymás mellett. Nem egyszerű önábrázolások, hanem egy alkotói személyiség folyamatos önvizsgálatának dokumentumai. Deim Pál szerint ezek az önarcképek a magyar portréfestészet legmegrendítőbb darabjai közé tartoznak. Visszaemlékezésében Berény Róbert és Egry József legjobb önarcképeivel említi őket egy lapon.
Gruber mégis megszállottan tanulmányozta Rembrandtot, Dürert, Cezanne-t, Picassót és Van Goghot. Nem eredeti művekből, hanem albumokból és reprodukciókból. Hónapokon át ugyanazokat a könyveket nézte. Nem a művészettörténeti adatok érdekelték, hanem a képek szerkezete, ritmusa, feszültsége. Deim Pál szerint „a titok megfejtését” kereste.
Ez a tudás a csendéleteken különösen jól látható. Rieder Gábor emlékeztetett: Gruber életében nem láthatott Van Gogh-képet eredetiben. Színes reprodukciókból, albumokból kellett rekonstruálnia a Van Gogh-i festészetet. Ma könnyű azt mondanunk valamire, hogy Cezanne-ra vagy Van Goghra emlékeztet, hiszen bejárhatjuk a világ múzeumait. Az ötvenes évek elfojtott, szocreállal terhelt közegében azonban sokkal nagyobb teljesítmény volt eljutni ezekhez a forrásokhoz.
A kiállítás egyik legerősebb egységét a csendéletek alkotják. A képeken megjelennek azok a hétköznapi tárgyak, amelyekből Gruber saját univerzumot épített: újságpapírok, cigarettásdobozok, csokoládépapírok, könyvek és műtermi kellékek. Egy kollázscsendéleten ma is felismerhető a Fecske cigaretta csomagolása, az Esti Hírlap részlete, valamint Sophia Loren arca a Film Színház Muzsika címlapjáról. A korszak hivatalos művészetpolitikájának közegében ezek a kollázsok különösen merész vállalkozásnak számítottak. Picasso és a modern nyugati művészet hatása ekkor még korántsem számított magától értetődő referenciának.
A megnyitó egyik legmegrendítőbb része Deim Pál visszaemlékezése volt, amelyet Keresztes Tamás olvasott fel. „Nála élet-halál kérdése volt a mű” – hangzott el. Deim szerint Gruber mindenhol dolgozott. „Társaságban is rendszerint félrevonult rajzolni.” Nem tudott veszíteni sem a sportban, sem a festészetben.
Ugyanazzal a végletekig fokozott energiával vetette bele magát minden feladatba. A tárgyakat centiméterről centiméterre figyelte meg. A színeket nem kitalálta, hanem kikutatta.
Deim a kevés igazán nagy magyar kolorista közé sorolta.
A tárlat végén ismét a Festőműterem előtt állunk, amelyet a tárlat katalógusa többek között Gustave Courbet A festő műterme című festményével is párhuzamba állít. Gruber képén ugyanabban a térben jelennek meg az önarcképek, a modellek, a csendéletek, az uszályok és a műterem tárgyai. A korábbi termek motívumai itt egyetlen kompozícióban találkoznak.
A festmény készítése közben, 1962-ben Gruber Béla pszichésen összeomlott. Az évek óta tartó rendkívüli munkatempó, a diplomamunkával járó nyomás és személyes nehézségei egyaránt hozzájárulhattak ahhoz, hogy kezelésre szorult. Pszichiátriai intézetbe került, ahol állapota átmenetileg javulni látszott, sőt tovább dolgozott: pasztell csendéletek és a szanatórium kertjét ábrázoló képek is készültek ebben az időszakban. Ám a kezelés során fellépő szövődmények következtében 1963-ban, huszonhét éves korában meghalt. Temetésén Bernáth Aurél mondott búcsúbeszédet.
A főmű befejezetlen maradt. Mégis ez adja különös erejét. Nem lezárt műként áll előttünk, hanem egy megszakadt alkotói folyamat lenyomataként. Egyszerre őrzi egy készülő remekmű és egy kivételes életmű megszakadt folytatásának nyomait.
Infó: A vágyott remekmű. Gruber Béla (1936–1963) művészete. Magyar Nemzeti Galéria, 2026. augusztus 23-ig. A kiállítás kurátora Kolozsváry Marianna és Petrányi Zsolt művészettörténész.
