strand;novella;jövőkép;

Fábián Krisztina: Előrejelzés

Az előrejelzés szerint a mai napon kora reggeltől rohamosan emelkedik a hőmérséklet, és embert próbáló kánikula várható. Ennek ellenére kilenckor még álmosan hunyorog a nap, sőt időnként még az égre dobott fátyol mögé is elbújik. Oda se neki, legalább nem lesz zsúfolásig teli a strand, gondolom. Megveszem a belépőt, öltözőfülkét bérlek, és gyorsan fürdőruhára vetkőzöm. A retró egyrészesem, valamint egyedül érkezésem miatt kissé feszélyezve haladok a medencék irányába. Egyáltalán nem bánom, hogy a strandra látogató emberek száma egyelőre minimális. A családi medence közelében megállok, és alkalmas terület után nézek. Bőven van hely, válogathatok. Az időközben komótosan előtörő hőség orvul elkergeti a fátyolfelhők utolsó példányait is. A szikrázó napsütés meg-megcsillan a medencék csábító kék vizén, és a strandolók hangulatát harsány jókedvbe mártja.
Miközben rálelek a megfelelő placcra, egy apukán és gyermekén akad meg a tekintetem. Az apa az ötévesforma kisfiú mellett guggol, akinek a szemkontaktust felvéve próbálja elmagyarázni, hogy bármennyire sír, akkor sem fog megvenni neki mindent, amit a strandon árusítanak. A kisfiú nem figyel apjára, vagy csak nem érdekli a magyarázat, mert megszakítás és könnyek nélkül, teli torokból ad hangot elégedetlenségének.
A család bázisa közelében a fűre terítem plédemet. Hamar feltűnik, hogy a jelenetet rajtam kívül még figyeli valaki: egy hosszú szőke hajú, dekoratív nő a közeli medence széléről. Szeplőkkel telihintett hófehér bőrét a nappal simogattatja. Ő lehet a kissrác anyukája. A gyerek már sírva érvel, az apa türelmesen magyaráz. A nőre pillantok, várom, hogy mindjárt megmozdul, odalép, és magához öleli a kicsit. De ő mozdulatlan marad. A legnagyobb nyugalomban lehunyja szemét, és gondolataiba menekülve próbál kívül helyezkedni a gyermeknevelés terhein. Aztán lassan felül, s a medence széléről a vízbe csusszan. Körülötte senki, tőle távolabb két kislány csápol. A nő felszabadultan mártózik meg az egyedüllétben. A kisfiú az anyja felé tekinget, sírása mérséklődik, majd teljesen elül.
Ekkor egy vidám tekintetű, barna hajú leányzó halad el a páros mellett, miközben le nem veszi szemét az édesapáról. A férfi lassan felegyenesedik, s miközben gyors pillantással nyugtázza, hogy gyermeke anyja ügyet sem vet rájuk, testét kissé megfeszítve egy halk sóhajtással a lányra mosolyog. Nézik egymást, saját magukat a másik tekintetében, kutatva a titkot, mint akik olvassák a gondolatot. Az idő melléjük teríti plédjét, nyeglén rádobja magát, és mozdulatlanná dermed. Lassított felvételként látom, ahogy a kisfiú szipogva lehajol a maga mögé dobott úszógumijáért, és anyjához siet a medencébe. Eközben a férfi kézen fogja a barna hajú lányt, és egymásba feledkezve elsétálnak a közös jövőbe. Nehéz, egyedül nevelős időszak köszönt az anyára, nehéz, apanélkülöző évek a fiúra. Óvoda, iskola, egyetem, a fészek elhagyása a fiú életében, a megváltoztathatatlan elfogadása, lakáscsere, munkahelyváltás, másodállás, hőhullámok az anyáéban. Még néhány elvetélt próbálkozás, aztán belenyugvás a magányba. Abba, hogy egyedül. Egyedül a mindennapokban, az ünnepekben. Esküvőkre, keresztelőkre, temetésekre. Haza. És néha a strandra.
Egyedüllétem és retró fürdőruhám miatt kissé félszegen érkezem a strandra, de szorongásom oldódni kezd, mikor a plédemet a füvön hátrahagyva a medence kellemes vizébe mártózom.

„A felnőttvilág semmi használhatót nem adott ennek a nemzedéknek, család, vallás, egyetem nullát – mindent neked kell kitalálnod, legfeljebb baráti tekintet kísér. Egyedül kell felfedezned a tested, azt is, hogy ki legyél vagy ne legyél, szolgálj valami cégnél, vagy művészkedj, mindezt egy olyan városban, ami tulajdonképpen otthonos, de inkább csak ismerős, és nem ajánl már otthont senkinek, mert rohadt drága. Kolozsváron vagy bárhol másutt” – írja Tompa Andrea a Jelenkor Kiadó gondozásában megjelent könyv ajánlójában. Adorjáni Panna első regénye az emberek közötti magányról és a kapcsolódás folyton elbukó vágyáról beszél élesen, kímélet nélkül. Úgy súg mindannyiunkról a fülünkbe, hogy önmagunkra is rálássunk.”