Ha volna a vak cigány zongorahangoló rokkantnyugdíjasoknak várható átlagos életkora vagy jellemző kedélyállapota, ezek minden bizonnyal nem a barcsi Csonka Imrét írnák le. Életunt középkorú embereket képzelnénk el leginkább, akik kifelé tartanak az e világi létből. Mi örömük volna a földi életben, ahol a magyar állam szerint 154 ezer forintból megélhetnek, és munkát még akkor sem kapnak, ha a tapintásukra hagyatkozva gyorsabban szerelnek össze néhány műanyagot néhány rugóval, mint a látó munkavállalók.
Imre tehát rácáfol várakozásainkra, de cigány emberként megszokta már, hogy mellékállásban előítélet-cáfoló.
A műtétjére az etnikai hovatartozása vagy a családjának a társadalmi státusza szerinte nem volt hatással. Ugyan nem is feltételeztünk ilyet, mert azt gondolnánk, hogy az orvosok az esküjükhöz híven minden embert ugyanolyan gondossággal látnak el, valahogy mégis az az érzésünk, hogy a romákkal (tán önkéntelenül is) olykor kelletlenebbül járnak el a szolgáltatók (tisztelet a reménybeli többségnek), még ha életről döntenek is. Imre azonban nem neheztel az egészségügyre.
– 1978. december 6-án két nem cigány fiatalt kezeltek előttem szürke hályoggal, és ők is vakon távoztak – emlékszik a majd ötven évvel ezelőtti napokra. – Emlékeim szerint valamiféle kísérleti cseppeket kaptunk mindannyian. Azt gondolták, a zöld hályogomon biztosan segíteni fog, de nem így történt sajnos. Iszonyatos fájdalmat éreztem az agyamban, és elájultam. Amikor magamhoz tértem, kértem, hogy kapcsolják fel a villanyt, pedig az arcomon éreztem, hogy még mindig világítanak a reflektorok. Lassan tudatosult bennem az állapotom, és akkor kezdtem megőrülni, törtem-zúztam, toporzékoltam. Azt hiszem, soha nem tudtam megbocsátani a szüleimnek, Isten nyugosztalja őket, hogy beleegyeztek a beavatkozásba.
Imre szemét kétévesen egy magas lázzal járó betegség támadta meg, látása akkor romlott meg, így csak speciális iskolában tudta elvégezni az általánost. De nem volt elégedetlen. Az érzékelése korlátozottan működött ugyan, de tudott kerékpározni, az iskolai programon még lovagolni is, és a sétával még este is elboldogult. Ezzel összességében megbékélt kamaszkorára.– Örültem, hogy még ebben az állapotomban is megnézhetem a fantasztikus csajokat – mosolyog Imre. Későbbi feleségét azonban már sosem láthatta.
Kozmoszból az árokba
– 1979. június 7-én végeztem a budapesti vakok iskolájában. Egy idő után elhatároztam, hogy ugyanúgy meg fogok küzdeni mindenért, mint a látó emberek. Akármilyen nehéz, de vannak dolgok, amiket egy vak is meg tud csinálni. Tizennyolc évesen felvételre jelentkeztem a VI. kerület Hajós utca 25.-ben, az Opera mögött a Kozmosz zongorahangoló és -javító vállalatnál. Ez egy országos hálózattal rendelkező cég volt, ahol már több iskolatársam dolgozott akkoriban. És nem azért, mert a vakoknak jobb a hallása, mert szerintem nem jobb. Talán csak jobban odafigyelünk, mert nekünk kétszeresen érez, mondhatni lát a kezünk, a tapintásunk. Mindent a kéznek, semmit a szemnek – mondja emelt hangon és választékosan, szépen artikulálva Imre.
Kezével olykor a távkapcsolót keresi, és megkérdezi, hogy kikapcsolta-e a tévét, máskor pedig a hamutartó után motoz az asztalon.
A szobája szegényes, de tiszta és rendezett, amit jelentős részben a fiának köszönhet, aki huszonkét éves, és mindmáig hozzá jár haza. Kevés tisztelettudóbb és odaadóbb fiúval találkoztunk, édesapja nem is kívánhatna ennél többet. Amíg beszélgetünk, pakolászik, és figyeli édesapja gesztusait.
A zongorahangoló cégnél gyakorta helyben javították a hangszereket, de időnként helyszínre is mentek. Imre sem volt kivétel. Ez már a fővárosban sem volt egyszerű.– Budapest dimbes-dombos hely, nem a vakok barátja, de igazán nagy kihívást egy-egy vidéki túra jelentett. Sok gödörrel és árokkal ismerkedtem meg egészen közelről. Ha fű volt bennük, akkor igazán hálás lehettem a sorsnak, hogy puhára estem. Elütöttem pár kerékpárost, talicskást és postást is – nevet, nagy esések történetét idézve. Beszélgetünk arról is, hogy a látók nem igazán tudják, hogyan és mikor segíthetnek egy vak embernek, de Imre szerint elég volna, ha alkalmasint a nehezen észlelhető akadályokra felhívnák a figyelmüket.
– Az emberekből egyre inkább kihal az emberi érzés sajnos – állapítja meg. – Hozzád sem szólnak, és simán elmennek melletted még akkor is, ha segítségre szorulsz. Fehér bottal a buktatók jórészt megérezhetők, de tereptárgyak nélkül már nehezebb a közlekedés, főként idegenben, ismeretlen terepen – avat be a vakok közlekedésébe.Imre a Kozmoszban végül hat évig szolgált, olykor 72 órás műszakban, hiszen „az ember fiatalon sok mindent elbír”. A Herm
ina út 21.-ben lakott munkásszállón. 2004 augusztusában volt kénytelen feladni a munkáját, az utolsó időkben már Barcsról járt vidékre, somogyi, zalai és baranyai címekre.
A nagy csapás a felesége betegsége volt. 2010-ben egy sztrók után magatehetetlenül feküdt évekig, az akkor hatéves fiával ketten ápolták, etették, mosdatták. Az asszony erősödő skizofrén állapota nem könnyítette meg a gondozását.
Tíz évvel később a nagyatádi kórházba került, hetekig bejártak hozzá, próbálták etetni-itatni, de a szervezete már nem akart túlélni.
Sakklépések fejben
A nyugalmazott zongorahangoló sosem unatkozik. Szabadidejében hangoskönyvet hallgat. Rejtő vidám és kalandos történeteit kedveli leginkább, de a könnyed, romantikus történelmi regények is elvarázsolják. A vakok szövetségének digitális könyvtárában jut hozzá a szépirodalomhoz. Imád sakkozni is, 30-35 lépésig tud hatékonyan követni egy játszmát.
– Mindig elhatározom, hogy hagynom kellene nyerni – élcelődik nevetve, a fotóriporter kollégánkkal szembeni partikat említve. Imre a Braille-írással ellátott magyarkártya-paklit is ügyesen használja. Ő függőleges állásban jelöli meg a lapokat, így egy ujjpercével szemvillanás alatt leolvassa a lapokról az információt, barátnője, Andi vízszintes jelöléssel dolgozik, ami szerinte körülményesebb: ebben például kifejezett nézetkülönbségük van.
– Időnként szoktunk vitatkozni, de Andival végül mindent meg tudunk beszélni – teszi hozzá. A hölgy egyébként a vakok szervezetének térségi vezetője, könyvek hibajavításával foglalkozik, és vakvezető kutyája is van. Tavaly balesetet szenvedett: elsodorták az út szélén autóval. A cserben hagyásos eset elkövetőjét később megtalálták a rendőrök.
.
A barcsi férfi 154 ezer forintot kap az államtól havonta, rokkantsági ellátásként 37, fogyatékossági támogatásként 117 ezret. Miután több infarktusa volt és gyógyszereket is szed, ez az összeg csak egy igen szegényes életvitelre elég.
Mégsem az állammal elégedetlen.
– Mi is emberek vagyunk, és szeretnénk dolgozni – mondja felindultan. – Nem több támogatást szeretnénk, hanem munkalehetőséget, hogy hasznosnak érezhessük magunkat. De nincsenek jó tapasztalataink. Egyszer például elmentem egy kaposvári céghez a Pécsi utcába, ahol megváltozott munkaképességű emberek dolgoztak. Pár műanyagból és rugóból kellett összerakni valamit, amit pillanatok alatt megcsináltam. Mégsem vettek fel. Letenyén pedig címkéket kellett volna felragasztani egy üvegre. Ott is azt mondták, hogy sajnálják, de nem tudnak alkalmazni. Oda persze az utazás is lehetetlen lett volna innen Barcsról – mondja Imre, de nem adta fel, hogy egyszer hasznosnak érezhesse a munkáját, és kiegészíthesse kis nyugdíját.Imrének két lányától három unokája született. Élő kapcsolata azonban csak a fiával van.
– Van, aki továbbvigye a nevemet, és ez jó. Egyvalamit még nagyon szeretnék az életben, szeretném egyszer a kezemben tartani a fiam gyerekét. És persze ha arra járnak, örömmel látom önöket egy sakkpartira – mondja, és nem viccel. A játékkal nem viccelünk…
