A lánc, ahogyan már Lenin is megmondta – igaz, ő a kapitalizmusra gondolt, nem az élővilágra – mindig a leggyengébb láncszemnél szakad el. A klímaválságban a sekély vizű tavaink jelentik a leggyengébb láncszemet (a Velencei tó után most már a Fertő tó is), de a teljes ökoszisztéma problémáit jelzik. A sérülékeny víztestek kiszáradása a természet segélykiáltása - akkor is, ha csak annyit veszünk észre belőle, hogy zárva vannak a tóparti strandok.
A 21. század legfontosabb természeti erőforrása nem az olaj; még csak nem is a lítium vagy a kobalt, hanem a víz. Mi eddig, legalább is a nagy folyószabályozások és mocsárlecsapolások óta, meglehetősen pazarlóan bántunk vele, és ez a tékozlás most visszaüt: a tavak kiszáradása nem „csak” a turizmusnak és a sportnak teszi be a kaput, hanem megyényi térségekben mutatja a vízháztartás, illetve az ökológiai egyensúly (és vele például a mezőgazdaság) fel- illetve megborulását. Hogy Pákozdon az 50 milliárdért felépített kajak-kenu akadémia víz híján nem tud vizes EB-t rendezni, azt talán még túléljük. De amikor egy-két évtizede ködös jóslatként arról olvastunk, hogy a változó klíma nyomán csökken a talajaink termőképessége, az ma a gyakorlatban például azt jelenti, hogy a málna után a kukorica termőterülete is Lengyelországba költözik, miközben az Alföld füves pusztából terméketlen félsivataggá válik. Másképp fogalmazva: az éves aszálykárok immár többe kerülnek, mint tíz új akadémia – és a betont sajnos nem lehet megenni.
Kellene valami jó mentő ötlet, de nem csupán a tavaknak: komplett ökoszisztémák várnak azonnali segítségre. A vízpótlás jól hangzik, de nem elég: vízmegtartásra, vízrendszerek újjáélesztésére és összekapcsolására van szükség, meg – főként – annak felismerésére, hogy nem csak a tavaink vannak bajban.