Az április 12-én elsöprő győzelmet arató politikai párt a kampányban is meg a választások után is a szakításra, a „jogállam visszaállítására”, „rendszerváltásra”, magyarán a radikális fordulatra vetette a hangsúlyt. A franciák két radikális fordulatot ismernek az ország háború utáni történetében: az 1944-est meg az 1958-ast.
Az első a Vichy-rezsim bukásával, a második de Gaulle-nak a hatalomba való visszatértével kapcsolatos. Persze, egyiket se lehet párhuzamba állítani a magyar 2026-tal. Bizonyos szempontból azonban nagyon is érdemes felidézni őket. A felszabadulás utáni Franciaországban is volt számonkérés, sokakat állítottak bíróság elé, sőt, kivégzések is voltak. De az államapparátus egészének lecseréléséről nem lehet beszélni. Az országot működtetni kellett. Volt ugyan tisztogatás, de a közigazgatás közép- és alsó szintjének jelentős része a helyén maradt. Nem mintha mindenki ártatlan lett volna, de a folytonosság követelménye erősebbnek bizonyult a szakítás igényénél.
Minderre különösen érdekes példa a háborús bűnös Maurice Papon esete, aki a Vichy-rezsim alatt is tisztviselő volt, a háború után pedig hosszú közigazgatási és politikai karriert futott be (prefektus lett, majd a párizsi rendőrség vezetője, végül miniszter). Az ő személye egyszerre jelképezte és testesítette meg a Vichy-rezsim meg a modern Francia Köztársaság közti folytonosságot. Ilyen esetekben, persze, gyakran szembekerül egymással a szakmai-intézményi folytonosság szükséglete meg a morális-politikai szakítás igénye. De talán nem is az a nagy kérdés, hogy ki menjen, és ki maradjon, hanem az, hogy lehet-e valamilyen egyensúlyt találni a politikai kinevezettek leváltása meg az állam működőképességének fenntartása között.
A másik radikális változás Franciaországban az 1958-as. Ekkor a korábbi „politikai rendszer” (vagyis a IV. Köztársaság) jelentős politikusai vagy kiestek a Nemzetgyűlésből, vagy háttérbe szorultak. Az 1958-as francia átmenet különleges eset. Formailag nem volt sem forradalom, sem államcsíny (legalábbis a szó hagyományos értelmében nem), „csak” az országos politika alkotmányos átalakítása. Maradt ugyanaz az állam, ugyanaz a közigazgatás, ugyanaz a társadalom – mindössze a politikai rendszer logikája változott meg, az viszont gyökeresen.
Ebben az esetben a „tisztogatást” a választók hajtották végre. A IV. Köztársaság politikusai közül sokan indultak az 1958-as választásokon, de az új intézményi keretek már nem kedveztek nekik, arról nem beszélve, hogy sokukra ráégett a IV. Köztársaság tehetetlensége. Az algériai válságot megoldani képtelen elit az állandósult kormányválságokkal és a pártmanőverekkel minden hitelét elvesztette.
Gondoljunk csak a IV. Köztársaság legtehetségesebb és legtisztességesebb politikusára, Pierre Mendès France-ra. Még ő is elvesztette a mandátumát. Nem mintha kompromittálódott volna; de a gaulle-ista áradat őt is elsodorta. François Mitterrand is hasonló sorsra jutott. Az V. Köztársaság a lényeget tekintve új alkotmány, új hatalmi egyensúly, új intézményes logika, új politikai elit, új viszony a választók meg a végrehajtó hatalom között. Ilyen radikális változás máshol csak forradalommal jöhetne létre.
És mégis: mindezt a franciák nem a szakítás, hanem a folytonosság nyelvén fogalmazták meg. De Gaulle nem azt mondta: „új rendszernek vetem meg az alapjait”, hanem ezt mondta: „helyreállítom az állam tekintélyét”. Ha cezúra volt is 1958, a franciák nem annak hívják. Meglehet, azért sem, mert 1789 után a francia politikai kultúra vonzódik is a töréshez, meg fél is tőle. Ezért gyakran úgy mutatják be a nagy átalakulásokat, mint a nemzeti folytonosság helyreállítását. Míg 1944-ben a törést a folyamatosság fikciójával igyekeztek eltakarni, 1958-ban a folyamatosság retorikája inkább a törés elfogadtatására szolgált.
Magyar Péter viszont egyszerre beszél „rendszerváltásról” meg a „jogállam helyreállításáról”. De míg a helyreállításnak csak a folytonosság logikájában van értelme, a „rendszerváltás” szó a szakítás logikáját tolja előtérbe. Márpedig, ha a jelenlegi politikai nyelvben sok szó esik is arról, hogy mihez kell visszatérni, arról nem beszél senki, hogy mit kell tovább vinni. Holott minden sikeres politikai átmenet – legyen szó 1944-ről, 1968-ról vagy 1989-ről – az utóbbi kérdésen áll vagy bukik.
És ez lényeges különbség a két francia példa meg a magyar helyzet között. Franciaországban – minden válság, forradalom, alkotmánycsere ellenére – létezik egy rendkívül erős állami és republikánus folytonosság-tudat. A francia köztisztviselő (legyen bíró, prefektus vagy tanár) évszázadok óta hajlamos úgy tekinteni magára, hogy ő nem az adott kormányt szolgálja, hanem az államot.
Magyarországon a helyzet bonyolultabb. Mivel nálunk viszonylag gyorsan váltották egymást a politikai rendszerek (dualizmus, őszirózsás forradalom, Tanácsköztársaság, Horthy-rendszer, nyilas uralom, koalíciós évek, Rákosi-, majd Kádár-rendszer, 1989-es átmenet), a folytonosság élménye sokkal halványabb, mint Franciaországban. Mi nem azt éltük át, hogy a történtek ellenére az állam tovább él, bár más formában, hanem azt, hogy új korszak söpörte el a régit. Tetejében nálunk a demokratikus hagyomány is sokkal soványabb… Ezért a „jogállam helyreállítása” Magyarországon nagyon másképp hangzik, mint Franciaországban.
A franciák, több nemzedéken átívelő republikánus tradícióval a hátuk mögött, könnyebben mondhatják, hogy visszatérnek egy régi hagyományhoz. Magyarországon viszont sokkal nehezebb megmondani, hogy tulajdonképp melyik hagyományhoz akarunk visszatérni. Beszéltünk „rendszerváltásról” 1945-ben, aztán 1948-ban, szó volt róla (legalábbis politikai elképzelésként) 1956-ban, és lám, a szó 1990 után is újra felbukkan. Mintha a magyar politikai képzeletben a szakítás erősebb volna a folytonosságnál.
Talán ezért érdemes felidézni a francia 1958-at. Franciaországban ugyanis a határozott cezúra ellenére is megmaradt a közös képzet arról, hogy mit is jelent a politikai legitimáció. Magyarországon viszont abban sincs egyetértés, hogy melyik múltbeli pillanat tekinthető legitim kiindulópontnak (gondoljunk csak arra, hogy a Fidesz-rezsimnek milyen fontos volt a Horthy-rendszerrel való folytonosság hangsúlyozása). A hazai politikai életben tehát nem kis probléma a történelmi referencia-pontok sokfélesége és vitatottsága.
A másik nagy különbség a két ország között a történelmi legitimáció mássága. 1958 Franciaországában minden politikai szereplő ugyanannak a republikánus hagyománynak a nyelvét beszéli. De Gaulle, Mendès France, Mitterrand vagy a kommunisták indulatosan vitáznak egymással, de ugyanazon a történelmi kánonon osztoznak: 1789, Köztársaság, nemzeti szuverenitás, Ellenállás stb.
Magyarországon viszont a történelmi legitimáció (ahogyan a demokratikus tapasztalat is) sokkal töredezettebb. Az egyik tábor 1989-re hivatkozik, a másik a Horthy-rendszer bizonyos elemeire, a harmadik 1956-ra vagy 1848-ra. Nincs olyan „republikánus minimum”, amit minden politikai erő magától értetődően elfogadna. De Gaulle nem az ellenzék vezetőjét, hanem az állam, a folytonosság megtestesítőjét látta önmagában. Magyar Péter retorikája viszont ellenzéki: ő a Fidesz-rezsim alternatívájaként lép fel.
Csakhogy nálunk nehéz egyszerre beszélni a változás meg a folytonosság nyelvén. Meglehet, épp azért, mert a francia republikánus tradícióhoz közelálló közös legitimációs hagyomány nálunk nem áll a politikusok rendelkezésére. Pedig korántsem az a nagy kérdés, hogy egy korszak képes-e szakítani a korábbival, hanem az, hogy meg tudja-e találni azt a folytonosságot, amire a szakítás után építkezhet.
A szerző újságíró, műfordító.