Hangot adni a gonosznak – Fehér Renátóval a sötétség sikátoraiban

Rendszeresen követte, elemezte a magyar közéleti-politikai eseményeket, az első regénye mégis Csehországhoz kapcsolódik. Miért?

Az elmúlt tizenhat évben ez is az életem része lett. 2012-ben mentem először Prágába Erasmus-ösztöndíjjal, majd utána még többször visszatértem. Ezen időszakok alatt olyan barátságok szövődtek és szakmai kapcsolatok kötődtek, amik miatt már-már otthon kezdtem magam érezni a cseh fővárosban, és ezek az alkalmak sokszor Prága-esszéket, afféle naplót eredményeztek. Ahogy teltek-múltak az évek, egyre inkább azt láttam, hogy ez valamilyen prózai formát kezd ölteni. Valójában nem is tematikai döntés volt, hogy Prága legyen a helyszín, hanem mindez a létmódja volt a szövegnek. Inkább az elbeszélővel voltak kérdések-játékok, a nézőpont, a nyelv megtalálásával, de azzal kapcsolatban nem, hogy ez a könyv Prágában játszódik majd.

Hogyan jutott el a Prága-esszéktől a radikális merénylő témájáig?

Engem a térség mellett mindig is a korszak tapasztalata foglalkoztatott. És nagyon meg akartam érteni, hogy a saját generációm milyen korszakba ágyazódik, milyen korszakot kapott, és hogyan alakítja azt, mik a jellemző kulturális tendenciái. Milyen dominanciák vannak a korszakban, amelyek nyomás gyakorolnak ránk vagy a közösségeinkre. Nemcsak Magyarországon jelentettek kihívást a 2010-es évek és a 2020-as évek elejének posztfasiszta vagy szélsőjobboldali tendenciái, de a világ számos pontján láthattuk ezek megerősödését. Az az emberi jogi konszenzus, ami mondjuk a kelet-európai rendszerváltásokat és a ’90-es éveket világszinten meghatározta, az elmúlt 10-15 évben összeomlott. Most már nem emberi jogi alapon szerveződnek a társadalmak, a politikai elitek legalábbis biztosan nem, és ennek a konszenzusnak a megbomlása egy új korszaktapasztalathoz vezetett: más a nyelve, az emberképe, más viszonyokat teremt a kisebbségiek és többségiek között, nők és férfiak között. Ez bizonyos értelemben a maszkulinitásnak és a megvetésnek a korszaka is, aminek mondjuk Donald Trump a politikai megnyilvánulása. Szerintem egy új kulturális korszakban vagyunk, amikor a küzdelem arról szól, hogy ezektől a posztfasiszta tendenciáktól, a szégyen és megvetés kultúrájától sikerül-e visszavenni a szolidaritás, a szeretet, a vigasz jogát. Az kezdett el érdekelni, mit csinál akár már egy következő generációval is ez a korszak, aminek rémítő tapasztalata az amerikai iskolai lövöldözések tragédiája, és az, ahogyan ez kezdett néhány szórványos példán keresztül beszivárogni Nyugat- és Közép-Európába is. Erre volt belgrádi, pozsonyi, grazi példa.
És akkor a Prága-regényem, amelyben egy iskolai ámokfutó fel akarja gyújtani a Károly Egyetemet, hirtelen valós hivatkozási alapot kapott. A regénynek tartalmilag már eléggé a végén jártam, amikor bekövetkezett egy prágai példa is, 2023 karácsonya előtt. Ekkor erős lett bennem a dilemma, hogy végigírhatom-e egyáltalán ezt a könyvet. Az volt korábban az elképzelésem, hogy az elbeszélőmnek a közép-európai napfogyatkozás pillanatában, 1999. augusztus 11-én kell megszületnie. Aztán amikor elkezdtem a prágai esetet alaposan áttanulmányozni, kiderült, hogy David Kozák, a prágai merénylő 1999. augusztus 10-én született – és ez azért mérhetetlenül zavarba ejtett. Azt láttam, hogy én tulajdonképpen egy „ikertestvért” hoztam létre – ez pedig egy jel volt arra, hogy muszáj végigírnom a könyvet. Közben viszont a David K. nevű elbeszélőnek nem akartam semmilyen nagyon direkt politikai tartalmat tulajdonítani. Azt sem akartam, hogy nőgyűlölő indulatból vagy akár iszlamofób, akár rasszista meggyőződésből akarja végrehajtani a tettét. Áttetszővé akartam tenni ezeket a direkt motivációkat, hogy úgy általában a korszak által kitermelt indulat legyen az, ami őt mozgatja. Mindebbe persze beleszivárognak személyes motívumok, családi történetek, hordalékként kulturális referenciák. De nincsenek magyarázatok, nincsenek közvetlen indítékok. Legyen megmagyarázhatatlan az, ami történik, mert valójában minden egyes esetben megmagyarázhatatlan.

Jan Palach alakja értelemszerűen sokszor előkerül a kötetben. Ő is egyfajta alteregója a merénylőnek?

David K. azt állítja, hogy a tudás és a műveltség arra való, hogy a társadalmi hierarchiá­ban domináns szerephez jussunk, és a tudás által megalázzunk másokat. Jan Palach hiába a cseh történelem hőse, aki föláldozza magát a közösségért, a közösség emlékezetéért, amikor tiltakozásképpen 1969 januárjában felgyújtja magát a Vencel téren a szovjet csapatok bevonulása elleni tiltakozásul, David K. valahogy mégis magához torzítja, lerántja a piedesztálról, meggyalázza. A prágai Károly Egyetem bölcsészkara, amit fel akar gyújtani, nem mellesleg a Jan Palach téren áll.

Említette a szolidaritás és a szeretet visszanyerését. Egy kevésbé szélsőséges karakter ehhez túl egyszerű lett volna?

Engem az kezdett el mozgatni, hogy egy gonosznak, a sötétségnek a lelkét hogyan lehet színre vinni. Nyilván több más nézőpontból is meg lehet írni ezeket a kihívásokat, de számomra irodalmi problémaként merült fel, hogy miként lehet hangot adni olyasvalaminek, amit nem akarunk látni a valóságunkban. Önmagunkban sem akarjuk látni, de a közösségeinkben sem. A hangadás problémájának körüljárása kapcsán érkeztem el ide: lehet-e, tudunk-e hangot adni a gonosznak? És milyen a gonosz, amikor hangot adsz neki, amikor nemcsak gonosznak látod, hanem hirtelen belelátsz a fejébe, belelátsz a dilemmáiba, a szégyeneibe, a gyarlóságaiba, a traumáiba? Ez az olvasókat is olyan etikai kihívásokkal szembesíti, amit mindenképpen meg akartam próbálni, megúszás nélkül. Ha kevésbé szélsőséges problémát vagy elbeszélőt választottam volna, akkor az megalkuvás lett volna, mind irodalmi, mind honpolgári értelemben. Másrészt azok a kérdések is érdekeltek kortárs keretezésben, hogy mi van ma Raszkolnyikovval, vagy Meursault miért öli meg az arabot Camus-nél Az idegenben.

„Amíg ezt írom, senkinek nem esik bántódása” – ez az első mondat mantraszerűen ismétlődik. Megfordítanám a dolgot: mi történik akkor, ha az olvasónak „bántódása esik”? Gond lenne, ha horzsolna az irodalom?

Szerintem nem, de ezt most olvasóként mondom. Sőt, azt gondolom, hogy az irodalomnak lehetősége van arra, hogy fikciós világokban megpróbálja felmutatni és feldolgozni a korszakunk és a természetünk sötétségeit. És amennyiben fiktív világokat teremt, ott igenis a szembesítésnek, a horzsolásnak és a sötétség analízisének a munkáját is elvégezheti. Számtalan hasonló példát tudunk mondani az irodalomból: Hamsun Éhsége, Robert Merle Mesterségem a halál című műve. Nagyon nagy tárháza van ennek, és ez a regény be is mozgat közülük jó párat, hiszen ezek nagyon inspiráltak a munka során. Engem az az irodalom foglalkoztat, ami ekkora terhet próbál meg vállalni, miközben a saját bukása is folyton megkísérti. Én is olyan dologba akartam kezdeni az íróasztalomnál, ami bukással fenyeget, mert valódi kihívásokat rejt, van tétje, értelme.
A görög katarzis szó fordításakor a megtisztulás kifejezést szoktuk használni, de ez mindig a valamitől való megtisztulást foglalja magában. Lehet, hogy a sötétség sikátoraiban is ráismerünk valamire, és a fikció képes teret adni arra, hogy benézzünk ezekbe a sikátorokba. Innen nézve szerintem nemhogy hasznos, hanem ez az irodalomnak egy abszolút lehetséges létmódja.

+1 KÉRDÉS:
A kötet Pilinszky János Ne félj című versével indul. Miért pont ezt választotta?

Ez a vers 1943 decemberében jelent meg a Vigilia című folyóiratban. Pilinszky 22 éves ekkor, tehát pont abban az életkorban jár, mint az elbeszélő, David K. Amikor ránézünk erre a lírai beszédre, akkor egy nagyon zavarba ejtő szöveget látunk. Ma úgy is mondhatnánk, hogy egy incel (radikálisan nőgyűlölő online szubkultúra tagja – a szerk.) beszél tulajdonképpen ebben a versben, legalábbis szerintem ez egy érvényes interpretációja ennek a versnek. Ráadásul nagyon fenyegetően beszél egy szerelemről, a másikról, és hogy mit tenne vele. Ez kicsit a Szabad-ötletek jegyzékében is ott van a sorok között, meg néha expliciten is. Ráadásul van ebben valami perverz pirománia is. Kicsit azt gondoltam, hogy itt Pilinszky tulajdonképpen egy versben megcsinálja azt, amit én elkezdtem a regényben. Ez pedig megint valami jel volt, ami túlmutatott az íróasztalom hatalmán, és valahogy használni kellett: nem véletlenül kaptam meg ezt a verset valahonnan. Az viszont egy dramaturgiai kihívás volt, hogy olvashatja-e David K. cseh nyelven ezt a verset, hiszen nem volt meg fordításban. Úgyhogy Robert Svoboda műfordítót kértem meg, ő pedig nagyon előzékenyen le is fordította nekem cseh nyelvre.