Leírtuk már néhányszor: Magyar Péter nem volt azok között, akitől a magyar demokrácia megmentését vártuk, de (és ez is biztosan tudtuk) csak olyan megváltás jöhetett (ilyen értelemben a várakozás valóban messianisztikus antrét igényelt), amit nem lehetett előre látni. Ha lehetett volna, a Rogán Művek propagandája orbitális tarackkal lövi szét „az illető” emlékét is száz évre visszamenőleg (utólag sem tétlenkedtek persze). Így történhetett, hogy a körzetünk helyi egyéni jelöltjének (ma miniszter) kilétét jóval később ismertük meg, mint hogy nyilvánossá vált. Már a felvetést sem értettük: egyszerűen nem volt olyan opció, hogy akkor mégis inkább legyen a Fidesz (minden más lehetőség sajnos ezzel volt egyenértékű). Ez a választás egy utolsó esély volt a demokrácia elleni végső megoldás, az ellenzékiség totális megsemmisülése előtt. Brüsszelt sikerült megállítani (elvégre meg sem moccant), de Moszkvát nem sikerült volna (elvégre maguk hívták be a Putyin-csapatokat.)
Így aztán lelkesen vitatkoznánk azokkal, akik szerint azért volt demokrácia az Orbán-rezsim, mert választáson végül is leválthatónak bizonyult. Mondhatnák akár azt is, hogy ugyan megpróbálták örök (de legalábbis kutya hosszú) időkre magukhoz vonni a hatalmat (alkotmányellenesen): de sikerült? Nem sikerült, ám ez nem rajtuk múlt. És csak azért nem feszítették tovább a húrt (ellehetetlenítési törvény élesítése, szuverenitásvédelem felszerelése kivégzőeszközökkel), mert úgy hitték, nem lesz rá szükség. Még az is lehet, hogy ezért köszönet illeti Orbán Balázst. Egy vádalkuban még jól jöhet, ha szándékosan vezette félre a Magyar-vérre éhes kampányseregeket.
Vádalkuk évadja
A NER förtelmes emlékezete azért nem mellékes, és azért kell újra és újra figyelmezni rá, mert a Fidesz–KDNP köreiben olyan kerek szemmel nézik a szembesítés és a felelősségre vonás lehengerlő gesztusait, mintha sose hallottak volna Orbán Viktorról. (Ez a hajó már elment sajnos.) Ez részben elképesztő, részben érthető. Az elképesztőségben is vannak stációk. Lomniczi propagandista egy marék másik amnéziással odáig ment egy rádiós beszélgetésben, hogy szerinte a leendő közmédia-testület pártossága miatt vége a sajtószabadságnak, miközben az új szabályozás nagyvonalúan egyenlő teret enged a mindenkori kormánypártoknak és az ellenzékieknek, szemben a Fidesz-gyakorlattal, ahol csak a kormány emberei ültek, és a közmédia a Párt agitprop osztályává süllyedt. És azért érthetők a leszerepelt neristák gesztusai, mert ha bármilyen hibát belátnának, az beismerő vallomás volna. Így hát hárítanak, tagadnak, támadnak. Amíg el nem kezdődik a vádalkuk évadja.
Ez a felállás jelentős részben érthetővé teszi azt a nyilvános megszégyenítést, amelyben a parlamenti üléseken részeltettek a volt kormánypártiak. Teljesen életszerűtlen volna egy angol lordos elegancia Magyar Pétertől, és adekvátnak sem mondanánk. Tizenhat év gyötrelméből szabadult az ország (ő maga persze sokkal kevesebbet töltött harcos ellenzékiként), és annyi méltatlan ütleget kapott egykori elvbarátaitól, hogy azt nem lehetett könnyű ép ésszel kibírni. Az elegancia ettől függetlenül szép és emelkedett volna, talán több ember rokonszenvét nyerné el, mint amennyien igenelik ezt a sokak szerint személyeskedő hangnemet.
De ezzel együtt is indokolt a számonkérés lendülete. Messze nem tartunk még ott, hogy békülékeny hangnemben az ország újraegyesítésén lehetne dolgozni.
Ezen a véleményen van Krekó Péter szociálpszichológus, mondván: „Magasztosnak hangzik az a gondolat, hogy »hagyjuk abba a boszorkányüldözést«, mert az vezet a társadalmi békéhez. De a rendszerszintű jogi és politikai normasértések korszakát követően ez azt jelentené, hogy az elit és a társadalom szemet hunyna a bűncselekmények fölött.” (Telex)
Szabó Miklós társadalomkutató a Népszavának nyilatkozta: a megbékélés kulcsfogalom, de ez nem felejtés és nem megbocsátás, hanem egy közös világ feltételeinek újraalkotása rendszerszintű károkozás után. „Amikor egy társadalomban tömeges tapasztalattá válik a tanult tehetetlenség, a krónikus stressz és a frusztráció, akkor nem egyszerűen egyéni kudarcokról beszélünk, hanem egy kollektíven megélt bántalmazás következményeiről”, fogalmazott, hozzátéve: a számonkérés jelzés a nem közvetlen elkövetők felé is, amelynek hatására át kell gondolják, hogy ők jogos és helyes eljárásokhoz adták-e a néma vagy aktív támogatásukat.
Ez egy rendkívül fontos tanulság: a fideszesek részben jóhiszeműen arra szavaztak, hogy az Orbán-rezsim bántalmazhassa a társadalom jelentős részét. És nem felmentés, hogy az unokákat féltették a NER propagandavideójában (gyerekeknek is) mutogatott fejbe lövéstől vagy a magyarok pénzének Ukrajnába szállításától, esetleg az illegális migránsoktól vagy az LMBTQ-lobbitól. Mindről ki fog derülni hosszú távon, hogy átverés volt, amiért nagy árat fizetett az ország (és még nem ért a végére a károk megfizetésének).
És hát ugye voltak a különböző szintű kollaboránsok, akik azzal a mondással néztek félre, hogy ha választást nyerünk, akkor mindegy, mit tesz meg a hatalom, megéri. Kockáztattak, elbuktak.
Schilling Árpád hasonló nehezteléssel így fogalmaz a Facebookon: „Április 12-én a »Takarodjanak!« című programra szavaztunk. A NER összes népnyúzó főméltóságának és korrupt politikusának takarodnia kell. Erre kapott a Tisza felhatalmazást.” Sulyokról szólva hozzáteszi: ha jogtechnikailag és hatalomelméletileg aggályosnak is tűnhet egy köztársasági elnök kétharmaddal való eltávolítása, de az aktus nem függetleníthető attól, hogy kiről van szó. „Arra, akit már csak Orbán véd, ugyanaz vonatkozik, mint a NER atyjára: takarodjon olyan messze, ahonnan már nincsen visszatérés a politikába”, véli a színházrendező.
Piszkos tizenkettő
E tárgyban élesen vetődött föl a héten a képviselői mandátum 12 (esetleg 8) évben maximálása. Első hallásra csak üdvözölni tudtuk a javaslatot, és nyilván az lebegett a lelki szemeink előtt, hogy ennek köszönhetően a kormányzati prosztópolitika nagyágyúit szerencsére már csak a munkaerőpiacon találhatnánk föl (nem mintha keresnénk őket.) Az a zsigerekig hatoló arrogancia, amivel nekifutás nélkül képesek voltak ordító sületlenségeket és előre megfontolt hazugságokat terjeszteni a saját adóforintjainkból (és ráadásul ellenünk – is), sokéves intenzív felejtési tréninggel sem lesz egyszerűen feldolgozható. És ezt a vérszemet kapott gyülekezetet éppen a választási rendszer tartotta hatalomban, vagyis a megválaszthatóságuk.
Másként áll a közjavakhoz az, akinek a szabad elvonulása nem lesz alanyi jog a 12 vagy 8 éves szolgálat végén, mert egyrészt nincs idő maffiát kiépíteni, másrészt a civil szektorba való visszatérés ideje napról napra közelebb van közben.
A szívünk vérzik Szabó Tímea, Hadházy Ákos, Jámbor András, Jávor Benedek, Szél Bernadett hajlíthatatlan kiállásáért, vagy akár Márki-Zay Péter áldozatáért, de inkább engedjenek teret a közszolgálathoz új erőknek. És hát bármennyire is ágáltak ellene, velük együtt alakította ki a NER-t a patriótának csúfolt bűnbanda. Magunk már vagy nyolc éve javasoltuk, hogy senki ne vegyen fel mandátumot, a változásra vágyók (akik sosem voltak kevesebben a fideszeseknél) simán megfinanszírozták volna egy alternatív parlament működését egy nagy sátorban mondjuk. Lett volna hírverés az egypárti országgyűlés nyomán: az ellenzékiség díszleteiként csak a NER-t hosszabbították meg Bicskéig. (Voltak persze eredményeik, különösen Hadházy képviselőnek a Korrupcióinfóval és Hatvanpuszta feltárásával, de ki tudja, hogy egy nagy elégedetlenségi hullám 2018-ban mire lett volna képes. Úgy, hogy Orbán kezdetben úgy félt a rendőri erőt igénylő tüntetésektől, mint Zsolti bácsi a tömjénfüsttől.) Az igaz kérdés most az, meg lehet-e haladni a magyarok fejében axiómaként ülő gondolatot: a politikus gyári beállítása a lopás. Ha igen, akár új reformkor is jöhet.
Ha van patrióta szarvashiba, akkor az az, hogy Orbánnak még egy rendes őszödi beszédre sem futotta.
Vagyis a szigorúan zárt körű szembenézésre, amivel gátat szabhatott volna az urizálásnak, rendre utasíthatta volna a luxizókat. De csak addig jutott, hogy Tiborcz Istvánék választások előtt eltűntek egy távoli országba. A luxizás által okozott közharag fontos körülménye ugyanis, hogy látsszon, mert ha látszik, akkor nincs. Ezt néhányan nem értették meg, vagy olyannyira elszakadtak a valóságtól, hogy azt hitték, a Lady MRD, a batidai kastély vagy a Gucci táska más kategória. És akkor itt egy dolgot kell megértenie a csúfondárosan leszerepelt patriótáknak: nem létezik olyan világveszedelem (különösen nem létezik ukrán békaemberekkel konspiráló komcsi ügynökökkel súlyosbítva), ami ellen csakis borzasztó (és pofátlan és határtalan) harácsolással lehet megvédeni a hazát. Orbán Viktornak egy eszköze lett volna véget vetni ennek, egy kutya keményen káromkodó őszödi beszéddel. Ám a hangrögzítés fénykorában ez a végzete is lehetett volna. Két kellemetlen választás közül inkább a propagandában bízott, hiszen az mindig bejött. Nem az első tévedése. De az első végzetes.
