Csizmadia Ervin hívja fel a figyelmet a magyar politikatörténet sajátosságára, az elit lassú cserélődésére, de nem fejti ki elég közérthetően ennek káros hatását. Magyar Péter felismerte, hogy az orbáni illiberális hatalomgyakorlás forrása a politikai mandátumok korlátlansága, ami esélyt teremt a demokratikus intézmények legyengítésére, és még kedvező nemzetközi környezetben is társadalmi-gazdasági válságot okozhat. Ezért zászlajára tűzte, sőt kormányprogramjába emelte a hatalomgyakorlás időtartamának korlátozását.
Véleményem szerint ha politikusként többet nem ér el, mint a politika elit intézményesen gyorsabb cserélődését, már akkor is történelmet ír, és esélyt ad arra, hogy a magyar államiság eredményesen felvegye a küzdelmet a XXI. század legsúlyosabb kihívásaival.
Nézzük modern kori történelmünk buktatóit. Az 1867-es kiegyezéstől napjainkig azt látjuk, hogy a magyar politikát rendszerint hosszú ideig kormányzó, domináns politikai erők határozták meg. Ezek a korszakok gyakran egy teljes politikai nemzedék pályáját felölelték, miközben a vezetői utánpótlás csak korlátozottan jelent meg a döntéshozatal legfelső szintjein. A valódi elitváltás sok esetben nem fokozatos fejlődés, hanem mély társadalmi vagy történelmi válság következménye volt.
A dualizmus időszakában közel négy évtizeden keresztül ugyanaz a politikai erő (tőkeerős főnemesi elit) dominálta a közéletet. A XIX. századi gazdasági fejlődésből fakadó ellentmondások feloldását követelő ellenzék sajnos szinte csak parlamenti díszlet volt. A politikai stabilitás kétségtelenül hozzájárult a gazdasági fejlődéshez, az infrastruktúra kiépítéséhez és a modern magyar állam megszilárdulásához. De ez a stabilitás egyre kevésbé ösztönözte az elit megújulását. A századfordulóra a politikai vezetés jelentős része ugyanazon társadalmi körökből került ki, miközben az ország társadalmi szerkezete és gazdasága gyors ütemben változott.
Az első világháború végére ennek súlyos következménye lett, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával egyidőben szűnt meg az a politikai keret, amelyben a magyar elit évtizedeken át működött. A korábbi vezető réteg elveszítette legitimációját, de nem állt rendelkezésre olyan új, kellően felkészült politikai generáció sem, amely képes lett volna az országot a rendkívüli körülmények között stabilan irányítani. Az 1918–1920 közötti időszakban Magyarország történetének egyik legsúlyosabb kormányzóképességi válságát élte át. Nem pusztán kormányok váltották egymást, hanem maga az állami működés is megrendült. Az ország területi integritása, gazdasági rendszere és nemzetközi mozgástere egyszerre került veszélybe.
Hasonló mintázat figyelhető meg a későbbi korszakokban is. A Horthy-rendszer közel negyedszázadon keresztül ugyanazon, de még jobban elszigetelődő politikai elit vezetésével működött, amelyet végül nem demokratikus politikai verseny, hanem a második világháború sodort el. A kommunista rendszer több mint négy évtizeden keresztül szintén rendkívül lassú elitcserét tett lehetővé. Az 1989–1990-es rendszerváltás sem egy fokozatos politikai generációváltás eredménye volt, hanem egy teljes politikai rendszer összeomlásáé.
A rendszerváltás utáni Magyarország már pluralista demokráciaként működik, mégis megfigyelhető a hosszú ideig kormányzó politikai blokkok kialakulása. Ez önmagában nem tekinthető rendellenes jelenségnek, hiszen számos demokratikus országban is előfordulnak tartós elituralmak. A kérdés inkább az, hogy a hosszú kormányzási időszak alatt létrejön-e folyamatos vezetői utánpótlás, vagy a politikai elit megújulása ismét egy jövőbeli válságra marad.
A politikatudomány egyre inkább felismeri, hogy egy demokrácia alkalmazkodóképessége nem kizárólag a választások gyakoriságától függ, hanem attól is, milyen intézmények biztosítják a vezetői generációk békés és folyamatos cseréjét. Ha ugyanaz a személyi kör túl hosszú ideig birtokolja a legfontosabb döntési pozíciókat, csökkenhet az innováció, szűkülhet a politikai verseny, és gyengülhet az utánpótlás-nevelés. Ezzel szemben a túl gyors elitcsere az intézményi memória elvesztésének veszélyét hordozza.
Ezért egyre többen vetik fel, hogy nem csupán a választási rendszer, hanem a politikai életpálya egészének újragondolására lenne szükség. Elképzelhető olyan modell, amelyben a legfontosabb politikai tisztségek időben korlátozottak, ugyanakkor a távozó vezetők tapasztalata nem vész el. A volt miniszterelnökök, miniszterek vagy nagyvárosi polgármesterek tudása intézményes keretek között hasznosulhat stratégiai tanácsokban, egyetemeken, diplomáciai feladatokban vagy hosszú távú nemzetpolitikai programok kidolgozásában. Így a politikai megújulás nem jár együtt a felhalmozott tapasztalat elvesztésével.
Magyarország történelmének tanulsága talán éppen az, hogy az kormányzási stabilitás önmagában nem elegendő. A tartós fejlődéshez olyan politikai rendszerre van szükség, amely egyszerre képes biztosítani a folytonosságot és a megújulást. Ha a vezetői generációk cseréje kizárólag válságok idején következik be, annak ára rendszerint rendkívül magas.
A sikeres államok egyik ismérve éppen az, hogy képesek intézményesen megszervezni a békés elitváltást, miközben megőrzik a korábbi nemzedékek tudását és tapasztalatát. Ez a kettős követelmény – a megújulás és a folytonosság egyensúlya – a XXI. századi magyar államszervezés egyik legfontosabb kihívása. Magyar Péter kormánya az elmúlt két hónapban ebbe az irányba tett határozott lépéseket.
A szerző biológus.