A baloldal válsága manapság olyan közhely, mint hogy nyáron meleg van és télen esik a hó. Igaz, ezt éppen úgy lehet hangoztatni, mint a jobboldal, avagy a középút válságát. Ezért az önsajnálat éppen úgy nem vezet sehova, mint az ellenfél gúnyolása. Megvallom: eddig hallgattam, mert nem éreztem, hogy újat mondhatok. Ha csak annyit nem, hogy még mindig jobb a keserves jelenből kiindulni, mint a képzeletünkből.
Engem sem vigasztal, hogy fogadott hazámban, Franciaországban is hasonló a helyzet. Vagy még rosszabb. A jövőre esedékes elnökválasztáson a baloldalról – ami itt a kommunistákat, a Jean-Luc Mélenchon vezette Engedetlen Franciaországot (La France insoumise), a Szocialista Pártot és a környezetvédőket jelenti – legalább tízen pályáznak az egyesült ellenzék egyetlen jelöltjének státusára, közöttük François Hollande korábbi államfő. Ha semmi sem változik, biztosan haladnak a vereség és a szélsőjobboldali jelölt kényelmes győzelme felé...
Az ember
De valami éppen változik. Jelentkezett egy, a szó minden értemében új jelölt. Raphaël Glucksmann hazafias riadót fúj új könyvében, amely elnöki programját tartalmazza. Negyvenhat éves, a Köztér (Place Publique) néven ismert törpepárt EP-képviselője. A fél magyar, negyed zsidó Nicolas Sarkozy után ő is Közép-Európa jellegzetes szülötte. Nagyanyja Prágából, nagyapja pedig Bukovinából származik, s a Komintern hivatásos ügynökeként kezdte.
Apja, André Glucksmann az „új filozófus” nemzedék vezető egyénisége, pályája a maoista baloldaltól a neoliberalizmusig vezetett.
A harmadik generációs értelmiségi Raphaël Európa-barát újságíróként kezdte, elsősorban Kelet-Európa és a szovjet utódállamok vonzották, Ukrajnától Csecsenföldön át Grúziáig. Politikusként szociáldemokrataként jelentkezett – és az is maradt. A családnév, Glucksmann németül boldog, szerencsés embert jelent.
Nos, a boldog ember nem ígér boldogságot, vagy ennek pótlékát jövendő választóinak.
Jelszava a baloldalon ritkán használt Hazafias szerződés. Alaptétele, hogy Franciaország akkor volt önmaga, amikor vállalta küldetését.
Az egyház legidősebb lánya, a reneszánsz, a felvilágosodás, a forradalom, az emberi és polgári jogok hazája. Amikor ezt elfelejtette, hanyatlott. Példának tekinti a XX. század utolsó harmadában történteket: a három dicsőséges évtizedet, az ipar és a kereskedelem villámgyors fejlődését és az ezzel járó életszínvonal emelkedést. A XXI. század első éveit azonban hanyatlás követte: a fogyasztás, mint cél, se a nemzetet, se polgárait nem ösztönözte nagyobb teljesítményre. A tudósok, felfedezők, szellemóriások hazája az űrkutatásban, a számítástechnikában, a kommunikációban megelégedett a másodhegedűs szerepével. Aki ambíció híján helyben marad – lemarad. A család inkább az esküvőkön és temetéseken találkozik. Az állam elhanyagolta kötelességét, a szakszervezetek pénztára kiürült, az üzemi bizottságok tevékenysége a nyaralás-szervezésére korlátozódott. Az egyre koncentráltabb hatalom anarchiához vezetett. Az államfő – mondja Glucksmann – a minisztériumok és a miniszterek hatáskörét magához vonva szétzilálta az államot, amelynek fejéül választották. A parlament a törvények temetőjévé válik; a kormányok törvényjavaslatait megszavazzák – hogy azután ne történjen semmi. Az ún. rendszerellenes pártok a hatalmi űrből táplálkoznak. Ha a választók csalódottságára a liberális demokrácia nem talál gyógyírt, a rendszertagadók a szakadékba vezetik.
A társadalom bomlástüneteit Glucksmann az egyén és a köztársaság polgára (a citoyen) szerepének tisztázatlanságával magyarázza. A francia állam, ellentétben számos európai állammal, nem különböző etnikai és nyelvi eredetű szövetségekből jött létre. Ellenkezőleg: az eredetileg önálló alakulatok húzódtak a központi hatalom ernyője alá.
Amint saját példájával illusztrálja, az egyén magával hordja családjának múltját, szokásait, előítéleteit; értelmetlen és káros ezek elhagyására, visszaszorítására kötelezni. A köztársaság polgára azonban a közösség értékeit, normáit őrzi, méltóságának, egyenlőségének forrása és biztosítéka éppen ez. A két szerep, státus elválasztása teszi lehetővé a társadalom zavarmentes működését. A „come as you are” – gyere, ahogy vagy – a közéletben azonban az önazonosság szobafogságával jár. A köztársaság minden polgárának biztosítja az egyenlő méltóságot, feltéve, hogy a közszférában átalakul, magáévá teszi annak normáit és értékeit.
(Értelmetlennek tartom, hogy az értelmiségi politikus minden tételét magyar szempontból vizsgáljam, hogy a tízmilliós, leszegényített országot egy hetvenmilliós ipari és tudományos nagyhatalomhoz hasonlítsam. Mégis, Szent István állama a francia „modellhez” hasonló fejlődéssel indult, amit önállóságának elvesztése állított meg. Egyes etnikumok, a kunok, szlávok, németek beolvasztása sikerült ugyan, de a XX. század elején a nemzetiségek az integrációs ajánlatot visszautasították. A Trianon-siratás pedig újabb szakadékba vezetett. Megfelelő kifejezés híján magyarul általában a szekuláris vallásilag, világnézetileg semleges államot jelent. A laicitás azonban ennél jóval több: a köztársaság és polgár szerződése.)
Az üzenet
Könyvének fejezeteiben Glucksmann sorra veszi a különböző szektorokban kialakult csődöt, és az elkerülhetetlen változás tesz javaslatokat.
A függetlenség, a szuverenitás politikai fogalom, de fontossága túlmegy a politikán. Elsősorban gazdasági függetlenséget jelent. Ha egy állam feladja önálló iparának, számítástechnikájának, a telekommunikáció, az űrkutatás – és jelenleg – a mesterséges intelligencia honosításának szándékát, a New York-i börze, a kínai kommunista párt, a közel-keleti olajsejkek kényére-kedvére adja magát. Húsz évvel ezelőtt Franciaország a kutatás-fejlesztés dobogóján a harmadik helyen állt. Ma a dicstelen kilencediken.
Pierre Mendes-France, akit Glucksmann példaképének tekint, ötven évvel ezelőtt figyelmeztetett: „kormányozni annyit tesz, mint választani”. Glucksmann az ipari szuverenitást európai keretben képzeli, a prioritások meghatározása és érvényesítése az állam feladata, a végrehajtás lehet a magán-, vagy a vegyes szektoré. Megjegyzi azt is, hogy a szövetkezeteket főleg a mezőgazdaság és a kézművesipar területére szokták korlátozni, holott az alkalmazottak szövetkezése gyakran menti meg a tulajdonosok felszámolásra ítélt gyárait, saját munkahelyeiket.
A rövid távú haszonkeresés által elhagyott iparágak, üzemek nemcsak az alkalmazottakat kényszeríti munkanélküliségre, de a környezetre, a kereskedelemre, a szolgáltatásokra is kedvezőtlenül hat. A helyzetüket reménytelennek érzők könnyen sodródnak a szélsőjobbra. Egy szigorú faktorelemzés kimutatta, hogy a vasúti állomásoktól való távolság meghatározza a politikai rokonszenvet. A csődbe jutott kereskedéseket, a bezárt kórházakat, postahivatalokat, iskolákat a falvak és külvárosok lakói az állam csődjeként értelmezik. Ha az állam képtelen biztosítani a jóléti minimumot, ideje leváltani.
A honvédelem Franciaországban máig érzékeny témának számít. Az okok: a II. világháború Pétain korszakában a katonaság, elsősorban a haditengerészet kétértelmű manőverezése ellenség és szövetséges között; az algériai háború alatt a tábornoki kar „csárdása” a legalitás és a puccs között; az elmúlt három évtizedben a haderő leépítése. Glucksmann felhagy a baloldal hagyományos antimilitarizmusával. A szolgálatot az együttélés iskolájaként szemléli. Lányoknak és fiúknak egyaránt kötelező katonai szolgálat bevezetését szorgalmazza, amelyben a katonai és civil szféra egyaránt szerepet kap. Ugyanakkor hangsúlyozza, a demokráciák fennmaradásához erőre és ennek felmutatására is szükség van, mert az örök békére, Oroszország jóindulatára, az USA védőernyőjére nem számíthatnak. Annál is kevésbé, mert a Brexit után az Franciaország az Európai Unió egyetlen atomfegyverrel rendelkező hatalmává vált.
Mindebből következik, hogy a több és hatékonyabb Európa híve.
A vámtarifákon, az ázsiai áruk dömpingjén túl az EU-t fenyegető veszélyek közül a technológiai kiszolgáltatottságot tartja a legsúlyosabbnak. Az Egyesült Államokból beszerzett gépek, mi több, a fegyverzetek szoftverjét, a telekommunikációs eszközök és műhold-rendszerek amerikai monopóliumát politikai fordulatok nélkül is veszélyforrásként kezeli, ami a szövetségi rendszerek felborulása esetén hatalmas káoszhoz, életfontosságú rendszerek megbénuláshoz vezethet. 2025 végén a Trump-kormányzat nyilvánosságra hozta külpolitikai terveit. Ennek lényege az Európai Unióval való nyílt szembenállás, gazdasági pozícióinak gyengítése, a NATO alapját jelentő kölcsönös biztonság megkérdőjelezése.
A tanulság
Úgy vélem, Glucksmann stílusának és érveinek eltérése a baloldali hagyománytól nem szorul mélyebb elemzésre. A szociáldemokrata felfogás egyik meghatározója, Lassale szerint a létezőből kell kiindulni. A mégoly radikális, s egyben humanista ideológia is falakba ütközik, ha a valót összekeveri a kívánatossal. A baloldal elvesztette a társadalom szélére szorítottak bizalmát, átengedte a büszke hazafiságot a szélsőjobb demagógiának, s a neoliberalizmus dogmáinak követésével verseng a reakcióval. A baloldal megújulásának feltétele, hogy saját pozícióját megtartva vonzóvá váljon, a demokrata középhez szóljon. Ez annál is inkább lehetségesnek látszik, mert Macron mandátumának lejárta után a mai elnök nevével jelzett „izmus” délibábja bizonyára szétoszlik, elárvult hívei új családot keresnek.
Glucksmann ajánlata világos, gondolatai termékenyek. Jövője azonban nem csak tőle, hanem a négyosztatú francia baloldal tucatnyi jelöltjének józanságától függ. Ha a kétfordulós választás második körébe a jelölt-infláció következtében nem kerül a tét nagyságához felnőtt személyiség, a szélsőjobboldal győzelme és az ezt követő apokalipszis biztosnak tűnik.
(Bármi történik Franciaországban, a szilánkokra hullott magyar baloldal jól tenné, ha megfontolna néhány tanulságot:
1. A megújulás nem a múltba forduló önkorbácsolással egyenlő.
2. A szokatlan, meghökkentő gondolat nem eretnekség.
3. Egy politikai pártnak a szakszervezetek, szövetkezetek, értelmiségi vitakörök termékeny talajától elszakadva nincs jövője. Ha ezek gyengék, vagy nem léteznek, a politika feladata, hogy előállítsa „a jeget, amelynek hátán megél”.
4. Az üzenet legyen frappáns, közérthető, keltsen indulatokat.
5. Az új, elektronikus, közösségi média sokszor hatékonyabb a hagyományosnál.
6. Az igazmondás nem (csupán) erkölcsi kérdés. A hazugság, az elkendőzött tény előbb-utóbb visszaüt. Ha a vezetésre hivatottak, véleményalkotók a valóság helyett önmagukkal foglalkoznak, ne csodálkozzanak ha üzenetük a megszólítottakról lepereg.)
