Az emblematikus nóta Nagy-Britanniában az első, az Egyesült Államokban a második helyen hasított, „odaát” csak a Beatles kábító darabja, pontosabban Elton John Lucy in the Sky with Diamonds (LSD) feldolgozása előzte meg.
White nem tudott kottát írni és olvasni, ám az amerikai zenészek Maestrónak hívták, a világon összesen 100 milliónyi korongját adták el csak 1973 és 1978 között; összesen 41 arany- és 20 platinalemeze volt.
Egyszerre mély és lágy hangja a popzene legsajátosabb áruvédjegyeinek egyikévé vált. Ha megszólalt, odavolt mindenki, s ez nem csupán az énekére vonatkozott, mert egymásra nagyon hasonlító slágerei jó részében beszélt is, méghozzá olyan hatással, hogy fénykorában így nyilatkozott: „Azt mondják, a hangommal behatolok a hálószobákba. Sőt egyszer valaki szégyenkezve említette: »Amikor szeretkezem, olykor úgy érzem, ön bámul bennünket.«”
A diszkó és a soul határán egyensúlyozó, összetéveszthetetlen muzsikájáról azt emlegette: „Komoly zene, mert összehozza az embereket.” Basszbaritonjával még annál is jobban betöltötte a színpadokat, mint robusztus termetével, s mivel már tíz éves korában több hangszeren játszott, nem „csupán” komponált és énekelt, hanem remekül hangszerelt, és az Unlimited Love producereként is kitűnt.
A Határtalan Szerelem női trió volt – a hármas egyik tagját, Glodean Jamest White feleségül vette –, s miután a Walkin’ in the Rain with the One I Love című dallal mind Amerikában, mind az Egyesült Királyságban befutott, a buzgó Barry negyventagú zenekart szervezett a hölgyek köré Love Unlimited Orchestra elnevezéssel. (A big band első albumának a Rhapsody in White címet adták.) Az együttes Love’s Theme című instrumentális száma – melyet White még 1965-ben komponált – 1973-ban amerikai Number One lett, és az év végén az esztendő harmadik legjobb felvételeként jegyezték a Billboard magazinban.
White a hetvenes dekád további éveiben lehengerlő szólókarriert produkált. Megannyi jellegzetes száma közül a Can’t Get Enough Of Your Love első, az I’m Gonna Love You Just a Little More Baby harmadik, az It’s Ecstasy When You Lay Down Next to Me negyedik, a Never, Never Gonna Give Ya Up hetedik, a What Am I Gonna Do with You nyolcadik volt a tengerentúlon. Amikor 1979-ben a Huszadik Század Kiadótól a CBS-hez szerződött, 14 millió dollárért írt alá.
Nem mindig ment ilyen jól neki. Tizenhat évesen börtönbe került, miután gumiabroncsokat lopott. „A kaptárban hallottam Elvis Presley It’s Now or Never című számát – emlékezett. – Olyan hatással volt rám, mintha valaki baseballütővel fejbe vágott volna.”
Pedig korábban lemezekért tört be, a pénzt vagy az ékszert rendszerint a lakásokban hagyta, csak a korongokat vitte el. „A legnagyobb fogásom akkor volt, amikor egy gyűjtőhöz tévedtem be hívatlanul. Az albumok a mennyezetig értek” – dicsekedett.
Fellépett Budapesten is (legidősebb fia, Barry White Jr. pedig egy időben a magyar fővárosban élt). Két óra negyven perces koncerttel nyűgözte le a publikumot 1988. május 6-án. Hátrányos hangjegyi helyzete ellenére kottaállványerdő nőtt ki a BS-ben, ahol a szimfonikus zenekarral minden a partitúra szerint történt, s bár a szervezők kénytelenek voltak leszűkíteni a hatalmas arénát, mert elővételben lassan fogytak a jegyek, végül még a korlátozott kapacitású nézőtér lépcsőin is csápoltak a későn kapcsolók.
Ezzel együtt az igényes közönség akkor már az Earth, Wind & Fire-t vagy Michael Jacksont hallgatta, ráadásul csodaszámba ment, hogy White 1988-ban egyáltalán a színpadon állt, mert öt évvel korábban öccsét, Darrylt meggyilkolták Los Angelesben, és a szerző-énekes mély depresszióba süllyedt.
Ötvenhét volt, amikor 2002-ben szélütés érte, majd napra pontosan huszonhárom évvel ezelőtt, 2003. július 4-én elhunyt. Utolsó szavai, amelyekkel ápolónőjéhez fordult, így hangzottak: „Hagyjon békén! Jól vagyok.”
