Szilágyi Ákos: Orbán Viktor nem választási vereséget szenvedett, hanem politikailag megsemmisült

Április 12. óta sokaknak lett egészen pici az a világ, amit eddig hatalmasnak gondoltak, mások meg úgy érzik, most nyíltak ki igazán a lehetőségek. Megoldódhat a két tábor közötti feszültség?

Attól függ, mi ez a két tábor és mekkora ez a feszültség. De akármekkora is, hamar meg fog szűnni, április 12-én ugyanis nem egyik tábor, párt, politikai oldal győzte le a másikat, hanem egyik nem-párt a másik nem-pártot, a Tisza nevű parlamenten kívüli népmozgalom győzte le a parlamentet is kontrollja alatt tartó önkényuralmi állampártot. Úgyhogy a lehetőségek tere nem egyik vagy másik oldal, hanem Magyarország előtt nyílt ki most. Magyarország kerülhet vissza a nagyvilágba. De az Európai Unió Magyarországa. A Trianonban fogant szerencsétlen, kisnemzeti, önbizalom-hiányos, Nyugat és Kelet között vergődő Magyarországnak − meggyőződésem szerint − vége: száz év után újra nulladik órában vagyunk − Magyarország újraindítható.

Nem túlzás egy mégoly nagyarányú választási győzelemtől és kormányváltástól Magyarország történelmi újraindítását várni?

De, túlzás. Ahogy túlzás volt az önkényuralmi rendszer bukását várni az április 12-i választástól. Csak hát – mint egy orosz filozófus mondja − nem a törvényszerűtől és megszokottól, csak a csodától lehet jót várni. Az igazság váratlanul és előreláthatatlanul bukkan fel. Így bukkant fel az igazság április 12-én is − a csoda megtörtént, és folyamatosan történik azóta is. Olyan az egész, mintha álmodnék. Tényleg csoda történt. Az ég-egyvilágon semmiből nem következett, hogy a két évvel ezelőtti „kegyelmi botrány” kirobbantotta rendszerválságból egyszer csak előpattan egy Magyar Péter nevű fiatalember – a volt igazságügyi miniszter volt férje – és fél éven belül a Partizán stúdiójából egy rendszerellenes népmozgalom élén találja magát, aztán a Tisza nevű választási párt vezetőjeként bejárja és politikai öntudatra ébreszti az országot, ma pedig az ország miniszterelnöke.

Kezdetben Magyar Péter is azt mondta, nincsenek miniszterelnöki ambíciói.

Biztos, hogy személy szerint ő nem azért vonult ki a Rendszerből, szakadt ki a fideszes hatalmi-baráti-családi hálóból, mert miniszterelnöki ambíciói voltak. Mikor színre lépett és megismerte őt az ország, úgy néztek rá, mint akinek elment az esze. „Megbolondult” – hajtogatták. „Már az egyetemen is flúgos volt.” Aztán beindult a „fekete píár” is: „Elmebeteg.” „Futóbolond.” „Tébolydában lenne a helye”. De hát csakugyan: hogyan mehet neki ép ésszel valaki az önkényuralom áthatolhatatlan falának? De hát nekiment, ahogy sok-sok más „flúgos”, „félkegyelmű”, „eszement”, akiknek az igazság fontosabb volt a magánboldogulásnál. Ilyen „bolondok” – a „Hazáért bolondok”, az „Igazságért bolondok” − hozták létre a Tisza mozgalmat is. A csodához – a Hatalom Falának ledöntéséhez − ez a bolondság is kellett. A mozgalmat nem a „bolond” Magyar Péter találta ki, de ő lett a lelke, a motorja, harcosságával és energikusságával ő erősítette meg önbizalmát, tette országossá. Az is Magyar Péter és a köréje szerveződött fiatal csapat innovációja volt, hogy – a megöregedett Hatalom számára utolérhetetlen, a Rendszerbe nem inkorporálódott – színterekre, online felületekre, digitális platformokra helyezze át a választási „mérkőzést” és állandó országjárással, ennek internetes közvetítésével a vidéki Magyarország legtávolabbi helyeit is bevonja a választási népmozgalomba, és podcastekkal, reels-videókkal, a feedfolyamban való folyamatos jelenléttel mozgósítsa a fiatal generációkat, megértetve velük, hogy a parlamenti választás ez egyszer nem imitáció, nem a Rendszeren belül, a Rendszer pártjai között zajlik a zsákmányért, a borítékolható győztessel, hanem az Ország Népe és a Hatalom között Magyarország felszabadításáért a tizenhat éve tartó önkényuralom alól.

Nem véletlen, hogy 2020-ban jött létre a „fiatalos” Megafon. Aztán egyre inkább érezni kezdték, hogy valami nem stimmel ezzel a „Fiatal Demokraták Szövetsége” pártnévvel. Nemcsak ők, támogatóik java is ötven-hatvan körül jár, a fiatalokat meg nem tudják megszólítani. Próbálkoztak is generációváltással.

Igazi generációváltásra egy autokráciában nem kerülhet sor. Ami annak látszik, az valójában nem generációváltás, hanem kádercsere. Egy biztos: minél tovább tart és minél szilárdabb egy autokrácia, annál biztosabb, hogy gerontokráciában végződik. Az utóbbi években nálunk is kiütköztek az autokrácia gerontokráciává fajulásának jelei: a Rendszer képtelennek bizonyult a nemzedékváltásra. Az öreg nemzedéknek esze ágában sem volt háttérbe vonulni, átadni a hatalmat a fiatalabbaknak. Az utóbbi időben a fideszes hatalomgyakorlásba alárendelt − szolgálói, udvaronci, lakáji − szerepkörben nagy számban bevont fiatalok – pont úgy, mint a Kádár-rendszerben – nem nemzedékváltást készítettek elő, hanem a tekintélyelvű, paternalista hatalom reménytelen fiatalítási kísérletét jelentették. Úgyhogy nem csoda, ha a legfiatalabb generációk körében a Rendszer a végén közutálat és közröhej, megvetés és gyűlölet tárgya lett és ők is nagymértékben járultak hozzá a Tisza április 12-ei győzelméhez.

Úgy tűnik, nemcsak az életkori idők különbségéről van ma szó. Április 12. után mintha a nemzedéki és társadalmi csoportok más-más időben élnének: vannak, akik visszafele néznek, az „elmúlt 16 évet” emlegetik és vannak, akik megállítanák a jelenidőt, mondván, időt kell adni az új kormánynak a rendszerváltásra. Lehet-e azt mondani, hogy jelenleg, amikor a kormánynak komoly politikai kihívója sincsen, egyetlen ellensége az idő?

Feltétlenül. Száz fronton kell felvennie a harcot az orbáni örökséggel, a költségvetésben tátongó hiánytól az elrabolt közjavak visszaszerzéséig, a klímakatasztrófától a gyermekszegénységig, az egészségügytől az oktatásig és kultúrafinaszírozásig. Észbontó, mi minden szakad most rá egyszerre. Egyszerre kell napi szinten kormányozniuk, tüzet oltaniuk, történelmi és ökológiai kihívásokra válaszolniuk, helyreállítaniuk és újraalkotniuk a demokratikus kormányzás alkotmányos feltételeit, visszailleszteniük diplomáciailag, politikailag, gazdaságilag Magyarországot az Unióba és a világba. De egy időhiánnyal küzdő, határidők kései között ugráló kormányzat számára nem is annyira a rendelkezésére álló idő, hanem a rendelkezésére álló türelem a legnagyobb kérdés. A türelmetlenség jelenti a legnagyobb kihívást. Nemcsak a társadalom türelmetlensége, hanem saját türelmetlensége is, ha úgy érzi, kifogy az időből. Egyelőre még egyik türelmetlenség sem vészes. De csak a társadalom lehet türelmetlen, egy kormánynak soha nem szabad kifogynia a türelemből, még akkor sem, ha az időből kifogy.

De ha így van is, hogyan nem lesz újra vízfejű ez a hatalom?

Úgy, hogy korlátok közé szorítják a növekedését. Biztató, hogy az új kormány azonnal egy ilyen korlát felállításával kezdte működését: nem lehet korlátlan ideig miniszterelnök valaki, legfeljebb nyolc évig, két ciklus idejéig. Már egy ilyen formális külső korlát is elejét veheti annak, hogy kialakulhasson a leválthatatlan hatalom szindrómája. A hatalomgyakorlás időbeli határok közé szorítása persze csak szükséges, de nem elégséges feltétele a hatalom féken tartásának. Az időbeli korlátozás is csak akkor maradhat tartós, ha működnek a poliarchikus demokrácia összes fékjei és ellensúlyai, érvényesül a joguralom, létezik hatalomtól független média, erős a civiltársadalom, a hatalomgyakorlás transzparens.

Mégis, nem lehet abban valami, amit a fideszes parlamenti ellenzék mond, hogy a miniszterelnöki hatalomnak ezt a két ciklusra korlátozását, ráadásul visszamenőleges hatállyal, csak Orbán visszatérésnek megakadályozására találta ki a Tisza?

Ez a felvetés nevetséges. Először is a két ciklusra korlátozás legalább annyira vonatkozik a jelenlegi miniszterelnökre, mint a bukottra. Másodszor nincs mit megakadályozni: Orbán nem jöhet vissza többé, nem azért, mert megtiltják neki, hanem mert nem úgy ment el, hogy visszajöhessen: ő nem választási vereséget szenvedett, hanem politikailag megsemmisült. Mindent elveszített. A múltban rekedt. Rendszerét elnyelte a föld. Tőlem meglehetősen távoli a mai sikervallás, a siker kultusza, bálványozása, a sikeresek előtti leborulás, és a lúzerek pocskondiázása. Ezerszer inkább vagyok lúzer, mint sikertől dagadó győztes. Orbántól azonban előszeretettel lúzerezte ellenfeleit. Csakhogy most ő lett a lúzer, méghozzá az egész világ lúzere, abszolút vesztes. A lúzerség olyan, mint valami fertőző betegség. A lúzertől a sikeresek elhúzódnak, mintha leprás lenne. Emlékszik még, mit mondott az amerikai elnök, mikor hírét vette Orbán Viktor megsemmisítő választási vereségének?

„A barátom volt.”

Volt. Vagyis már nem az, csak egy megveszekedett lúzer. A múltba távozott, a jelenben nem létezik többé. A jelenben kizárólag sikeresek, győztesek, nyertesek léteznek. A sikeresek csak velük érintkeznek, lúzerektől távol tartják magukat. Szerintem Trump még azt a gesztust sem fogja megtenni „volt barátjának”, hogy a futballvilágbajnokság utolsó mérkőzésén, ahol mint tudjuk, ő adja majd át a győztes csapatnak a világkupát, VIP-páholyába invitálja őt, jóllehet tudja róla, hogy focibolond, tudja, milyen sokat jelentene ez neki, de hát a múlt alvilágából, ahová a lúzerek kerülnek, nincs visszatérés. Ha tévednék, ha rám cáfolnának az események, megeszem a nyúlszőrkalapom. Ki is készítem mindjárt − ide.