Vagy a gyulai zsidó mártírok emléke, vagy Gömbös Gyula díszpolgársága?

„Ötéves koromtól fogva tudtam, hogy meg fognak ölni, ha Hitler győz. Anyám egy délelőtt az ölébe ültetett, és amikor megkérdeztem tőle, hogy ki ez a Hitler, és miért mond olyan sok rosszat a zsidókról, azt felelte, hogy ő sem tudja, miért, talán őrült, talán gonosz. Ez az ember azt mondja, hogy a zsidók tűnjenek el. Dehát miért is tűnnénk el saját házunkból, és ha mégis, akkor hova? Csak mert ez a Hitler, akit a nevelőm képes rajongással hallgatni, ilyen butaságokat talált ki, hogy mi ne legyünk ott, ahol vagyunk?” – kérdezte a zsidó sorsot egyszerre empátiával és kritikával szemlélő, és mindezt rögzítő Kossuth-díjas író és szociológus, Konrád György az Elutazás és hazatérés című megrendítően szép önvallomásos önéletrajzi regényében. Konrád kisgyermekként a Gyulához közeli, de már bihari kistelepülésen, Berettyóújfaluban nőtt fel, már ameddig engedték ott felnőni a gonosz és alávaló hatalmak. S hogy micsoda géniuszokat adott ennek a perifériás és csak alig polgárosult bihari településnek a zsidó közössége, arra jó példa, hogy itt cseperedett fel Konrád Györggyel együtt unokatestvére, Makk Károly filmrendező, aki ugyancsak a Kossuth-díjig vitte. Méghozzá akkor, amikor ennek az elismerésnek még volt rangja. Az író tizenegy éves volt, amikor a halálos transzport előtti utolsó napon Budapestre tudták menekíteni. Szinte mindenki Auschwitzba vagy Mauthausenbe veszett, aki ott maradt. Ennek a megrendítő tragédiának és szinte csodaszámba menő menekülésnek a regénye Konrád Györgyé. S e borzalmak között annyit állapíthatunk meg, ilyen színvonalú visszaemlékezés nem született a gyulai zsidó közösség révén a holokauszt helyi történéseiről.

***

Egy rendhagyó és borzalmas szellemi túrára hívom önöket egy világraszóló tragédia és halálsorozat megidézéseként. Gyulán is a pokol kapui nyílottak meg, amikor 1944. május elején Békés megyében, így az akkori megyeszékhelyen, Gyulán kezdődött meg a zsidó kényszerlakhelyek kialakítása. Az akkor új főispán, Székács István egy május 6-án tartott értekezleten vezette elő a gettók felállításával összefüggő teendőket a végrehajtásra kijelölt főszolgabírók, polgármesterek, csendőrségi, rendőrségi vezetők számára. A békési vármegye központjában ennek nyomán május 5–6-án kezdődött meg a kijelölt gettókba telepítés, stráfkocsikkal – mindezt Kereskényiné Cseh Edit munkáiból pontosan végig követhetjük.

Magyarország 1944. márciusi német megszállása után a Sztójay-kormány pillanatok alatt megkezdte a kitaszításra ítélt honfitársaink elleni rendeletdömping gyártását. „A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól” – állt az Endre László közigazgatási államtitkár által megszerkesztett, Baky László politikai államtitkár névjegyével ellátott, és április 7-én a közigazgatási, csendőri és rendőri vezetőknek eljuttatott belügyminisztériumi bizalmas rendeletben. Ez vázolta a „nemkívánatos” magyar honpolgárok összeterelésének, koncentrálásának, kifosztásának folyamatát. Ebben még szerepelt a gettó kifejezés, amit az április 26-án Sztójay miniszterelnök által aláírt és 28-án kihirdetett újabb rendelet már mellőzött: a rendelet A zsidók lakásának és lakóhelyének kijelölésével kapcsolatos egyes kérdések szabályozásáról címen futott. (Mindez az eufemizmus csimborasszója, a tömeggyilkosság előkészítésének verbális elfedése!) Ez az intézkedés kimondta, hogy a tízezer fő alatti települések zsidó lakosait el kell távolítani a lakóhelyükről, és a közelükben található nagyobb lélekszámú településekre szükséges szállítani őket. Így kerültek a Gyula környéki községek – Doboz, Kétegyháza és Újkígyós – kiűzött lakói is a békési megyeszékhelyre.

***

Gyula akkori polgármestere, Korossy Albert öt gettóbizottságot állított föl, minden grémiumban két képviselő-testületi tag, egy városi alkalmazott és egy rendőr tevékenykedett. Az ő koordinálásukkal naponta négy-öt családot szállítottak a gyulai gettókba. S hogy mindez ne terhelje a város kasszáját, a fuvardíjat a helyi zsidó hitközséggel téríttették meg! Csak példaképp: a Fodor családot a Nagyrománvárosból 1944. május 9-én kényszerítették az ideiglenesen kialakított lakóhelyre. Ez a folyamat nagyjából a hónap közepén zárult le Gyulán. De akadt, aki később került a gettóba, így Lakos László, aki csak június 7-én szerelt le munkaszolgálatból, és 9-én került a gyűjtőhelyre. Stark Jenő és Vámos Györgyné, született Major Ilona is később kényszerült bevonulni, utóbbit a kórházból szállították át öngyilkossági kísérletét követően. Ennek előzménye, hogy édesapja első világháborús hazafias érdemeire hivatkozva kért mentességet, de elutasították. A gyermekmenhelyet – értik, a gyermekmenhely vezetőit is! – felszólították, hogy a vonatkozó jogszabály alá eső zsidó gyermekeket szállítsák be. 

Az akkori békési megyeszékhelyen három gettót alakítottak ki. Az elsőt a nagy létszám elhelyezésére alkalmas zsinagóga, rabbiház, egyéb hitközségi épületek alkották, valamint a jelenlegi Dr. Adler Ignác utca felőli épületegyüttes területén jelölték ki. Gyorsan megtörtént a terület körbedeszkázása, és az utcára néző ablakok lemeszelése is. A másik kettő jóval kisebb volt. Az 1941-es népszámláláskor 510 zsidó vallású és 39 nem izraelita vallású, de zsidónak minősített személyt jegyeztek föl Gyulán.

Egy korábbi, a Magyar Narancsban megjelent cikkemben – amelynek elkészültéhez múlhatatlan segítséget nyújtott Sáfár Gyula, a Békés Megyei Levéltár vezetője és a már említett helytörténész, Kereskényiné Cseh Edit – arra voltam kíváncsi és arra kerestem választ, hogyan történt a gettók felállítása, azok – bocsánat a kifejezésért – feltöltése, milyen volt a „mindennapi” élet ott, s mikor, hogyan vitték el onnan az összegyűjtött gyulai és Gyula környéki zsidókat. De arra is választ kerestem, hogy a hatóságok mennyire voltak megértőek, amikor a már gettóban lévő gyulai zsidók valamilyen kéréssel fordultak hozzájuk? Kiderült, ez nagymértékben függött az empátiától, a szociális érzékenységtől. Jellempróbáló időszak volt ez, amire illik a „József Attila-i fortélyos félelem” megfogalmazása. 1944 májusában és júniusában évtizedes barátságok, kapcsolatok kerültek mérlegre. Tény, hogy családjának, rokonságának, környezetének biztonságát kockáztatta, aki segíteni próbált a zsidóknak. Annak ellenére, hogy a gyulai zsidók a környezetükhöz képest igen nagy fokú asszimilációs készséget mutattak a vészkorszakot megelőző időszakban, a város vezetésétől igen kevés segítséget kaptak.

A gyulai gettókban élők kéréseiről megmaradt dokumentumok tanúskodnak. Ezek leginkább az élelmezésre vonatkoztak. Sovány tejet kért a zsidó tanács az idősekre és a gyermekekre hivatkozva, és ezért fizettek is volna. Végül a kismamák és a három éven aluli gyermekek kaphatták meg. A betegek kértek saját készletükből élelmet, így egyikőjük otthonról 3 kiló zsírt, vagy elesett állapotukra hivatkozva tejet, vajat – ők nem kaptak. Nem volt kivétel: Schillinger Lipót Gyula városának korábban egyik legtöbb adót fizető virilista képviselő-testületi tagja agyvérzéstől bénult le, ezért kértek neki kiegészítő élelmiszereket, de mindhiába. A lelketlenség másfajta megnyilvánulásaival is találkozunk. Erre példa Lichter Miksáné, született Csinger Jolán, aki kereszténynek született, majd házassága nyomán izraelita hitű lett, de a gettóba költözés előtt visszatért a református hitre. Erre hivatkozva kérte kiengedését a gettóból. A polgármesteri hivatal 1944. június 12-én iktatta a kérelmet, amely másnap, minden intézkedés nélkül az irattárba került, soha nem foglalkoztak vele. Csinger Jolán Auschwitzban halt meg.

Nem számított az első világháborús kitüntetés, hadirokkantság, hadiözvegység, hadi­árvaság sem. A gyulai polgármester, Korossy Albert kérlelhetetlen volt. Közben a lakosság nagyobb részét lekötötték a saját bajai, a háborús halottai, az oroszok közeledése miatti félelem és a mindennapok gondjai. Mások magukban vagy hangosan kárörvendtek, de sok névtelen barát, szomszéd, együttérző megnyilvánulás is volt. Került élelem, tej, pénz a Gyulán átfolyó Élővíz-csatorna felől a zsinagóga és rabbiház körül kialakított gettóba a deszkapalánk résein keresztül. Erre több esetben a gettót őrző rendőrök félrenézése teremtett alkalmat: Diósi Imréné megnevezte Fülöp János rendőrt, aki együttérzett a gettólakókkal és Kora Mariskát, aki egy kannában tejet vitt többször.

A teljes történetet nem mondom végig, de higgyék el, a kormányrendeletet itt is rigorózusan betartották a zsidók vagyoná­nak bejelentéséről és zár alá vételéről. Szigorúan előírták a gettóba vihető személyes tárgyak és élelem mennyiségét. A korlátozó intézkedések közé tartozott, hogy a nemesfémek minden formáját éppúgy zár alá vették, ahogy mindenféle pénzügyi megtakarítást is.

***

Az 1944. május elején megkezdett és május közepéig döntően megtörtént gettósítás után alig valamivel több, mint egy hónapig voltak a gyulai és Gyula környéki zsidók a békési megyeszékhely három gettójában. 1944. június 16-án két teherautón és 40 szekéren szállították át őket a békéscsabai gyűjtőtáborba, az ottani Dohánybeváltó épületébe. „Ide többet vissza nem jönnek!” – hangzott el gyulai hatósági személyektől, és ennek je­gyé­ben minden hivatalos iratot, okmányt, jegygyűrűket, íróeszközöket, órákat, cigarettatárcákat, de még a hátizsákban lévő hálóingeket is elvették zsidóktól, mondván, „erre már nem lesz szükségük”.

Az üresen álló zsidó házakat a gondos leltározás után lezárták. Néhányat a német katonaság foglalt el. Megjegyzendő, hogy ők nem tettek annyi kárt a berendezésekben, mint az ősszel bevonuló szovjet csapatok. A többi ingatlanra megkezdődött a „kiigénylés”; elsősorban a közhivatalok és közérdekű intézmények, Gyulán a többi közt a Magyar Megújulás Pártja jelentette be igényét, de a KALOT, a leventeotthonok is jelentkeztek. Megjelentek a magánkérelmezők is. Több személyt elítéltek lopás miatt, mert az egykori jómódú gyulai zsidó kereskedő, Tanai Lajos ingóságainak leltározása során tulajdonítottak el értékes tárgyakat.

A Békéscsabára történő átszállítás előtt lezajló okmányelvétel és megsemmisítés, mondhatnánk az állampolgárságtól való megfosztás egyértelműen arra vallott, hogy a hatóságok nem számítottak a gyulai zsidók visszatérésére. A békéscsabai gyűjtőtáborból Miskolcon és Kassán keresztül a gyulai és a viharsarki zsidóság nagy részét Auschwitzba vitték. A gyulai polgármester 1944. júniusi utasítása szerint „intézkedés teendő a gyulai zsidó temető megszüntetésével kapcsolatban”. Felszólította a mérnöki hivatalt, hogy dolgozzon ki tervet erre, valamint az ott lévő vas- és rézanyagok hasznosítására. Ebből végül, látják, talán a sors rendelése alapján, nem lett semmi. Számos igénylés érkezett a zsidó laká­sok­ra, üzletekre, árukészletekre és ingóságokra Gyulán, de még inkább Békéscsabán. A protokoll szerint elsősorban a háborús károsultak, a közhivatalok és intézmények, a közigazgatási dolgozók kerültek a sor elejére. Az utólagos összesítések bizonyítják, igazi nagy „kereslet” az üresen maradt zsidó ingatlanokra Békéscsabán volt. A főutcán, az Andrássy úton működő 142 zsidó üzletre és vállalkozásra nem kevesebb, mint 377 (!) igénylő jelentkezett be.

1944 júniusából ugorjunk néhány hónapot előre! Az életben maradt és orosz hadifogságba nem került munkaszolgálatosok 1944 őszétől folyamatosan tértek vissza Gyulára. Ők nagyobb arányban élték túl a holokausztot, mint deportált családtagjaik, rokonaik. A hazatértek Gyulán november elején zsidó tanácsot alakítottak, amely 1945. április 8-án, a Gyulai Izraelita Hitközség újjáalakulásával szűnt meg. Megpróbálták felderíteni és begyűjteni a „kinnlévőségeket”. A lakosság vegyes érzelmekkel fogadta a túlélőket, kifejezett ellenszenvvel azok, akik részt vettek a fosztogatásokban, de sokan együttérzéssel, segítőkészséggel fordultak feléjük.

Ezt az űrt már soha nem tudjuk emberekkel, munkájukkal, eszükkel, szorgalmukkal, intellektusukkal, álmaikkal, törekvéseikkel, gondolataikkal, eredményeikkel megtölteni. A holokauszt óta zsidó polgárai nélkül ez a város nem az a város, ez a város sokkal kevesebb, mint lehetne. Évről évre erre emlékezve jövök ki, hogy fejet hajtsak a mártírok és meg nem született gyermekeik, unokáik és dédunokáik emléke előtt. Akik ma barátaim, kollégáim, szomszédaim, beszélgető- vagy vitapartnereim, netán szeretőim lennének. Ne feledjük, amikor a gyulaiakkal teli vonatszerelvény Békéscsabáról indulva a borzalmas út után odaért Auschwitzba, akkor bekövetkezett a város történelmének legsötétebb napja. Az egy nap alatti emberveszteség még a gyulai városostrom, és az ide betörő a pestis- vagy kolerajárványok alatt sem volt olyan mértékű, mint akkor. Egyetlen nap alatt 250-300 gyulai zsidó halt meg. Főként gyermekek és idősebbek. Ezen a tény semmit nem változtat, hogy mindez a város határától több mint ezer kilométerre történt.

***

S végül egy kiábrándító és nyugtalanító ellentmondásra szeretném felhívni a figyelmet. Mert nem lehet minden évben eljönni ide, a gyulai zsidó temetőbe, és fejet hajtani az ártatlanul meggyilkoltak emléke előtt, s nem lehet egyszerre tűrni, hogy egy 1932-es döntéssel és 1935-ös aktussal Gömbös Gyula fasiszta miniszterelnök ennek a városnak a díszpolgára legyen. Tudni kell választani, és választanunk kell! Vagy az egyik, vagy a másik! A gyulai képviselő-testületek sorának 1990 óta adóssága van. (Felelősségem nekem is van ebben, mert egy szem ellenzéki képviselőként 2014 és 2019, igaz az esélytelenség terhével, de nem kezdeményeztem ezt.) Most, a város polgáraként erre teszek erre javaslatot! A múlt egy aktuálpolitikai döntése nem lehet örök érvényű, a hiba orvosolható: meg kell fosztani a címtől az arra érdemtelent, még akkor is, ha nem a gázkamrák antiszemitizmusát képviselte. Hogy 1944-ben pontosan mit és hogyan képviselt volna Gömbös Gyula; arra korai halála miatt nem tudjuk a választ. A többi néma csend.

(Elhangzott a holokauszt gyulai áldozatai előtt fejet hajtó 2026. június 28-i megemlékezésen, a helyi zsidó temetőben.)