Megrendülten és a félelemmel átitatva állok. Azon ember félelmével, aki egyedül, teljesen csupaszon, meztelenül áll egy rét közepén, s ahol az alkonyatból itt maradt nap éppen alábukik a horizonton és lassan beáll a teljes sötétség, s amely rét határain a fák között már villognak a szemek, a vadak, várva az éjt, hogy iramodjanak, igen a tér közepe felé… Ezen ember félelmével, s azon gondolatával, ami számára ép ésszel mégis felfoghatatlan: tegnap este a Népszava utolsó pdf példánya kerüt fel egy számítógép fájlai közé. 153 év folyamatos jelenléte, a magyar sajtótörténet egyik legidőtállóbb katedrálisa dől össze.
Öntelt kifejezés, de igyekszem megfelelni neki, hogy gondolkodó, félő emberként véljem, éljem meg; az őrület határán egyensúlyozom. Olyan végtelenül abszurd, szürreális helyzetbe kényszerültünk, ahol a józan ész egyszerűen felmondja a szolgálatot: ezen a gyászszertartáson, a temetésen a temetett és a temető ugyanaz. Saját magunkat hantoljuk el, mi vagyunk a test, a koporsó és a sírásók. Az a politikai és társadalmi közeg, amelyből vétettünk, és amelyért ez a lap másfél évszázadon át létezett, saját maga ellen fordította a fegyvereit.
A pusztulás nem egy elkerülhetetlen természeti katasztrófa. Nem a digitalizáció vagy a papírárak törvényszerűsége végzett velünk, hanem egy sokkal alattomosabb kór: a magyar szellemi élet krónikus, önfelszámoló háborúja. Beleszorultunk egy olyan kulturális és politikai lövészárok-logikába, amely képtelen elviselni a másikat, a mást, a sokszínűséget, és amelyben a másik oldal puszta létezése is bűnnek minősül.
Egy 153 éves lap nem csupán papír és nyomdafesték. Ez az orgánum - mélyen hiszem - egy kulturális műhely, amely túlélte a monarchiát, világháborúkat, diktatúrákat, cenzúrát és rendszerváltásokat. Olyan szellemi védvonal, ahol a magyar progresszió legjava talált menedéket és hangot az évtizedek során.
A közeg, amelyben működtünk, úgy viselkedik, mint a barbárok, akik a fűtőértékük miatt égetik el a könyvtárakat. Képtelenek vagyunk felülemelkedni a törzsi háborúkon, képtelenek vagyunk felismerni, hogy a sajtószabadság és a plurális nyilvánosság nem politikai luxuscikk, hanem a társadalmi önreflexió egyetlen megmaradt tiszta tükre. Amikor hagyjuk, hogy a politikai megosztottság és a szándékos gazdasági bojkott megsemmisítsen egy matuzsálemi értéket, akkor nem egy „másik oldalon” ejtünk sebet, hanem a saját jövőnket csonkítjuk.
Oly’ szomorú látlelet ez rólunk, a jelenkor magyar értelmiségéről és társadalmáról. Hiszen éppen bizonyítjuk: nem tudunk vigyázni az értékeinkre. Hogy a vélt vagy valós provinciális sérelmek és a mesterségesen szított gyűlölet fontosabbá vált, mint a közös szellemi örökség,
ami valaha egybefűzött minket.
Én ugyan kicsiny időt töltöttem vele, de van mit köszönöm! A hihetetlen munkát, tisztességet és szakmai alázatot, amit a legnehezebb időkben is megtaláltam a kollektívában. Borzalmasan fáj, hogy ezt írom, de a napi print, a pdf-ek elvesztésével mindannyian szegényebbek, sebezhetőbbek és magányosabbak lettünk ebben a szellemi sivatagban.