Lengyel László: Napilapsirató

Simon Zoltánnak ajánlom

A szabad sajtó gyilkosai – az Orbán–Rogán-páros – büszkék lehetnek a művükre. Rendszerük halála után is meg tudták és meg tudják semmisíteni Magyarország utolsó nyomtatott napilapjait. A társadalmi nyilvánosság civilizált nemzetre valló szerkezetét – ahol a Gutenberg- és a Digitális-galaxis békésen él egymás mellett, miként idősebb és fiatalabb nemzedékek – a gyilkos király és a végrehajtó, szemforgató szolga éppen úgy lerombolta, mint az alkotmányos intézményeket. Hogyan is tűrhette volna az erkölcsi púpos, magát gazemberré tevő Orbán/III. Richárd és a ridegen könyörtelen, goebbelsi úri szolga, Rogán/Buckingham, hogy önálló és kritikus hang szűrődjön ki a propagandagépezet hangzavarából? S ha a személyes autokrácia, a barbár ellenforradalom rendszere utálta és megvetette a sajtót és a független újságírást, a Digitális-galaxisban élő és győztes bársonyos forradalomnak nincs szüksége a Gutenberg-galaxisban írókra, olvasókra. Öreg vagy, avult vagy, szociálliberális vagy – pusztulj!

Sírok mellett állunk. Az Orbán-rendszer tudta, hogyan törje meg, verje szét, vegye át vagy semmisítse meg egymás után a hazai és európai/nyugati segítség nélkül maradt országos és helyi médiát. Az eredeti Magyar Nemzet, Magyar Hírlap, Népszabadság vagy átalakult a rendszer engedelmes szolgájává, vagy megsemmisült. A Népszava a propagandagépezet ostorát és mézesmadzagját érdemelte ki, hogy fenntartsa a rendszer európaiságának látszatát. Olyan tulajdonosra kényszerítették birtoklását, aki piszkos vagyonát s a maga személyét mentette vele: ha egy mérges kígyó megmarta, a kígyó pusztult bele. Újságírói érdeme, hogy képesek voltak gúzsban táncolni, tenni, amit lehetett. Most elbocsátják őket, mint a rossz cselédet.

Ez a társadalom ilyen győzelemben és vereségben, sikerben és bukásban, forradalomban és ellenforradalomban – nem számíthatsz másra, talán még magadra sem. Megsemmisült az eredeti Origo és Index, valamennyi vidéki lap átment a rendszeroligarcha birtokába. Könyörtelenül megfojtották a 168 Órát, a Figyelőt, a Heti Választ, miként mellékesen végeztek a szakmai folyóiratokkal. Nem maradt itt anyaszülte. Európa szavalt és nem tett semmit. A gazdasági elit néma csöndben szolgálta az uralkodót, és nem tett semmit. És az újságírószakma nem vagy alig ismert összetartást, szolidaritást. Gyalázatos világ volt ez, barátaim! Alázatos világ ez ma is, barátaim! Az új hatalom tehetne valamit? Egyszer majd biztosan tesz, amikor sánta lábán ide/oda ér: „ő szegény, meghalt első szavadra, / Melyet egy szárnyas Merkur hordozott; / Míg sánta lábon járt a kegyelem / S már csak a temetésre érkezett.” (William Shakespeare: III. Richárd).

Amikor a Népszabadságot legyilkolták, ahol Kentaurbeszéd címmel állandó rovatunk volt Csányi Vilmossal, Gombár Csabával, Markó Bélával, Sz. Bíró Zoltánnal, Végel Lászlóval – helyet kerestem magunknak a nap alatt. A Népszava Szép Szó című hétvégi melléklete volt, ami befogadott minket, Simon Zoltán szerkesztésében. Célom, célunk mi más lehetett volna, mint a végsőkig kitartani az Orbán-rendszerrel szemben, s megőrizni a magyar írásos civilizáció értékeit, a kétszázötven éves reformkultúrát, a rövid életű, de annál értékesebb alkotmányos szellemet és a gyászos történelmünk mélységes mély kútjából felhúzott erkölcsi tanítást: „Nem sokaság, hanem / Lélek és szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Ebben a rovatban jelenhettek meg rendre az 1986-os Fordulat és reform mintájára 2011 óta működő Hetényi Kör gazdasági helyzetelemzései és reformjavaslatai, ezen túl Katona Tamás költségvetési, Herczog László és Simonovits András nyugdíjjal kapcsolatos, Atkári János és Szegvári Péter önkormányzati írásai. Ide készültek a diplomaták Andrássy Körének külpolitikai és nemzetbiztonsági írásai, mindvégig kiállva Európa és Ukrajna mellett, Banai Károly és Telkes András írásai, beszélgetések az orosz–ukrán háborúról és energiahelyzetről Sz. Bíró Zoltánnal, Holoda Attilával és Szenes Zoltánnal, Kínáról pedig Krajczár Gyulával. Ebben a rovatban váltottunk többször levelet Bogdan Góralczykkal a lengyel és a magyar viszonyok összehasonlításáról. S ki ne ismerné a „négyek” – Bárándy Péter, Fleck Zoltán, Lengyel László és Vörös Imre – elhíresült írását a jogállam helyreállításáról a Szalay Kör keretében – államrend elleni szervezkedés, írta volt közös nyilatkozatban Sulyok Tamás és Varga Zs. András –, akárcsak a 27-ek aláírását Fleck Zoltán védelmében! Természetes, hogy ide is írta Magyar Bálint a maffiaállamról szóló koncepcióját.

A Kentaurbeszéd – Marabu kicsiny kentaurképével és zseniális rajzaival – adott helyet Nádasdy Ádám Londoni leveleinek. Büszke lehet a Népszava arra, hogy az undorító, a másságot üldöző hatalom idején helyt adott Nádasdy nyílt beszédének: „Éjszaka néha meglep egy rémálom. Dovernél a kikötőben toloncolnak kifelé. »My husband is British!« (A férjem brit!) – kiabálom kétségbeesetten, de nem hallja senki.” Több mint háromszázezer ember hallotta meg, igaz, csak öt évvel később a homoszexuális és migráns Nádasdy igazát, átlépkedve az Erzsébet hídon 2025-ben – hál’ istennek ezt még megérhette, ahogy könyvének bemutatóját is. S hol másutt jelenhetett volna meg így együtt a nyolcvanéves Várszegi Asztrik katolikus püspök köszöntése: Spiró György zsidó–magyar ifjúkorának Asztrik szeretetéhez és toleranciájához kötése; Fabiny Tamás evangélikus püspöki köszöntése; az én szabadelvű, baráti dialógusfelidézésem és Nádasdy halálos ágyáról írt utolsó verse. És ide írta Spiró mint „nemzeti író” tanítani való cikkét március 15-ről, azokról a magyarokról, akik a szakadó esőben mégis elmennek forradalmat csinálni – az írás első változatában otthon maradtak, s a forradalom elmaradt. Hányszor gondoltam erre az „elmaradt forradalomra” a tizenhat év alatt – 2026. április 12-én szép idő volt.

A határon túli magyaroknak nemcsak becsületes és ritka ellenállását példázták Markó Béla marosvásárhelyi, Végel László újvidéki, Hunčík Péter dunaszerdahelyi, Liszka József keszegfalvi publicisztikái, hanem ezek az írások méltán emelték a XXI. századi magyar publicisztika, kisesszé színvonalát. Mert itt kell kimondanom, hogy új és érzékeny szépségű, 7-8 ezer betűhelyes magyar kisesszé, tárca, publicisztika, substack született ebben a rovatban, ezt tanulta, gyalulta, csiszolta író és közgazdász, jogász és diplomata, történész és titkosszolga. A közös formába és nyelvbe illesztette a maga sajátos írásmódját Romsics Ignác és Margócsy István, Báthori Csaba és Telkes András – írni jó! Politikai elemzéseim mellett itt beszélgethettem Balla Zsófiával – „ahogy élek, az a hazám” – és Krasznahorkai Lászlóval – itt jósolta meg az elkövetkező háborút –, Bárándy Péterrel a jog igazságosságáról és a Radbruch-tételről, s Várszegi Asztrikkal a világot mégis irányító szeretetről; ide írhattam két Krasznahorkai-mondatban, hogyan másszuk meg a Krasznahorkai-hegyet a Nobel-díj után, s évekkel ezelőtt, hogy az Orbán-rendszer halott. Úgy halt meg, hogy minket is megölt.

„Ellenségeimnek öröme / Beteljesedék énrajtam Uram. / Vagyok kedvük szerint való / És néma, mint a rög, / Ki voltam, mint a köd, / Borús, s ha kellett, mint a kés, / Éles és bátran villanó... / Voltam haraggal ékes / S mint vendégük: beszédes / S mesterségemben nem alkuvó... / Uram, felékesítettél a földi téreken / S mindez hiába volt. Elfogytam, mint a hó... / És semmivé lett drága életem.” (Füst Milán: Halottak éneke)