A Cloître des Célestins Avignon egyik legkülönlegesebb játszóhelye. A középkori kolostor négyszögletes udvarát két hatalmas platán uralja. A hely állandó szereplői ők, hozzájuk minden rendezőnek alkalmazkodnia kell. A régi kőárkádok körbeölelik a játékteret, és estére úgy fogják fel a fényt, mintha maguk is részt vennének az előadásban.
A nézőtérrel szemben magas, sárgás anyagú fal, benne nyolc képernyő. Mellette ugyanebből az ismeretlen anyagból egy domb. Kezdéskor középen egy régi mázsáló mérleg áll. Egy régi francia falusi viseletbe öltözött, testes, harsány ténsasszony fogadja az érkezőket. Viccelődik, beszélget, terelgeti a közönséget, közben egy képzeletbeli szupermarket nyereményjátékát hirdeti. Aki feláll a mérlegre, sorszámot kap, és ha őt húzzák ki, testsúlya tíz százalékát viheti haza különféle termékekben. Az abszurd ötlet működik. Az emberek nevetnek, egymást biztatják, sorba állnak. Van, aki már helyet foglalt, aztán mégis visszamegy megméretni magát. Mire mindenki leül, a nézők észrevétlenül maguk is az előadás részévé váltak.
A sor végére egy fiatal, színes bőrű, telt alkatú nő áll be. Meztelen, csupán zoknit és sportcipőt visel. Türelmesen várakozik, és valahányszor újabb néző érkezik mögé, kilép a sorból, és ismét beáll utolsónak. A közönséget nézi. Már-már provokál a tekintete. A mellé álló karcsú embereket lassan végigméri, ugyanazzal a vizsgálódó tekintettel, amellyel többnyire a túlsúlyos embereket szokták. A nézőpont megfordul. Feltűnik, hogy a mérleg előtt álló sorban meglepően kevés a túlsúlyos ember.
Szinte kizárólag karcsú, normál testalkatú néző áll mérlegre. Beszédes felismerés ez. Hogy milyen viszonyban élünk a saját testünkkel, és kik azok, akik szívesen állnak mérlegre idegenek szeme láttára. A játék egyszer csak véget ér.
Két színésznő jelenik meg. Végig haladnak a nézőtéren, rámutatnak minden egyes emberre, és hangosan üvöltik az ítéletet:
– Sovány!
– Majdnem!
- Szervusz, kövér!
A kövérnek ítélt nézők szintén sorszámot kapnak. Mintha az első sorsolás még nem gyűjtötte volna össze mindazokat, akiknek ebben a játékban helyük van. A mérleg objektivitását átveszi a szubjektív tekintet. Már nem kilogrammok döntenek.
A ritmus egyre gyorsul, a hangjuk egyre keményebb, kiáltásaik ott lüktetnek a füleinkben. Az egyikük már képtelen leállni. Ahogy felér a nézőtér tetejére, ugyanazzal a lendülettel kezdi címkézni a környezetét is: „fémoszlop”, „faoszlop”, „fémoszlop”. A gépezet elszabadul, és egy pillanatra komikussá válik. De a nevetés már nehezen jön. A kiválasztás mechanizmusa óhatatlanul felidézte a huszadik század legsötétebb szelekcióinak emlékezetét.
Pedig az előadást jegyző Rébecca Chaillon nem a történelmet akarja újra játszani, mégis ugyanarra a zsigeri tapasztalatra épít: valaki más egyetlen pillantással dönti el, hová tartozol.
Nem véletlen, hogy a La Parabole du Seum az idei Avignoni Fesztivál egyik legkeresettebb és egyben legnagyobb ellenállást is kiváltó előadása. A színház bejáratánál estéről estére kézzel írt táblákkal várakoznak a visszamondott jegyekben reménykedők - miközben a háromórás játékidő alatt többen felállnak és elmennek.
Rébecca Chaillon neve 2023-ban robbant be a francia színházi köztudatba a Carte noire nommée désir (Fekete lap, melynek neve vágy) című előadással. Ebben a fekete női test, a vágy, a gyarmati tekintet és a reprezentáció kérdéseit vizsgálta kizárólag fekete nőkből álló szereplőgárdával.
Társulata, a Compagnie Dans le ventre (Hasban Társulat) nem hagyományos színházi együttes. Alkotótársai – köztük Living Smile Vidya indiai transz aktivista, Camille Léon-Fucien színésznő, Nabila Mekkid énekes-színész és Julie Teuf rendező – saját történeteikkel és testükkel vesznek részt az előadás létrehozásában.
A brutális, azonnal a tézisbe rántó kezdet után az előadás iránya megváltozik. A nyitójelenet ugyanis tankönyvi pontossággal mutatta meg a társadalmi ítélet mibenlétét. Nem a kövérségről beszél, hanem arról a mechanizmusról, amely bármilyen testet képes kategóriává, majd kategóriából identitássá alakítani. A nyitány után joggal várható, hogy az előadás fokozatosan lebontja azokat a társadalmi reflexeket, amelyek a kövér testhez automatikusan a szégyent, a kudarcot vagy az értéktelenséget kapcsolják. Innen nézve a három óra valódi kérdése már nem az, milyen messzire jut el a provokációban, hanem hogy sikerül-e valóban megváltoztatnia ezt a tekintetet.
A provokáció fokozatosan önálló esztétikai programmá válik, mintha az előadás újra és újra rá akarna licitálni önmagára.
A szereplők megmásszák a vajhegyet, megállnak a csúcsán, meggyónják evéshez kötődő szégyenüket, majd visszacsúsznak. Parabolaantennákat cipelnek fel a tetejére. A képernyőkön időről időre bibliai hangvételű tanítások villannak fel. Egy férfi derekára kötött kebabos dobozokkal hastáncol. Egy rituálé négyszer ismétlődik: vendégek érkeznek, mindenki ünnepélyesen bejelenti, hány kilogrammot fogyott aznap, majd ruhája alól sárga, kocsonyás darabokat szór le, mintha azok a testéről levált kilók lennének. Előkerül egy zselés torta, amelyre mindenki ráveti magát. A játék fokozatosan erotikus birkózássá alakul, a testeket ugyanaz az anyag borítja be, amely néhány perccel korábban még a fogyás jelképe volt. Egy műanyag ládában a Földközi-tengert kotyvasztják össze: vízből, homokból, olajból, festékből, döglött rákokból, vérből és vizeletből. A háttérben fekete műanyagba csomagolt sellők ülnek mozdulatlanul. Living Smile Vidya saját életéről beszél, miközben társai minden mozdítható tárgyat lemérnek, majd egymás után a testére halmozzák őket. Egy XXL-es női hasra arany és fekete festékkel egy egyiptomi szemet idéző motívumot rajzolnak.Végül a szereplők kis műanyag palackokba tejszínt öntenek, majd rázni kezdik őket. És ráznak. és ráznak. A mozdulatok egyre nyilvánvalóbb szexuális utalásokat hordoznak, a köpülés egyszerre idézi fel a hagyományos fizikai munkát és a maszturbáció gesztusait. A vajakat egy vászonra öntik, összegyúrják, kipréselik, majd a saját testükre kenik, mintha valamilyen beavatási szertartás résztvevői lennének.
A jelenetek ugyanabból a problémakörből táplálkoznak, de nem épülnek egymásra. A kövér test mellé odakerül a fekete identitás, a queer közösség, a migráció, az ökológiai katasztrófa, a fogyasztói társadalom, a vallás, az asztrológia, a fasizmustól való félelem. Egyik téma sem idegen Rébecca Chaillon világától, mégis egyre nehezebb érzékelni, milyen belső dramaturgiai szükségszerűség kapcsolja össze őket. A francia szlengből érkező seum nehezen fordítható szó. Többet jelent egyszerű sértettségnél vagy keserűségnél: egyszerre hordozza a megalázottság, a düh, a kirekesztettség és az igazságtalanság miatt érzett belső feszültséget.
Chaillon előadása valójában ennek a közös társadalmi szégyennek és haragnak próbál példázatot írni.
A kiosztott ismertető szerint Octavia E. Butler A magvető példázata szolgált kiindulópontként. Az összeomló világban új közösséget építő regény bibliai utalásai, rituáléi és közösségi szertartásai visszaköszönnek Chaillon előadásában. A háttértudás nélkül azonban ezek az összefüggések alig olvashatók ki.
A La Parabole du Seum kétségkívül provokatív előadás. A kérdés azonban nem az, hogy meddig lehet elmenni a meztelenségben, a testnedvekben vagy az undor esztétikájában. A kortárs performanszművészet régóta használja ezeket az eszközöket. De vajon kapnak-e új jelentést, vagy megmaradnak ugyanannak a taszításnak a hordozóiként, amelyet az előadás bírálni szeretne?
Ez a kérdés különösen a kövér test ábrázolásánál válik élessé. Az előadás pontosan érzékeli, hogy a szégyen nem a testből fakad, hanem abból a társadalmi tekintetből, amely folyamatosan értékeli, minősíti és rangsorolja a testeket. A nyitójelenet ennek a mechanizmusnak szinte hibátlan színházi metaforája. A későbbi képek azonban ritkán lépnek túl ezen a felismerésen. A provokáció intenzitása egyre nő, miközben a néző tekintete alig változik. Az undor esztétikája újra és újra ugyanazokat a reflexeket hívja elő, amelyeket az előadás láthatóan lebontani szeretne.
Éppen ezért annyira emlékezetes az a rövid jelenet, amikor egy női hasra egyiptomi szemet rajzolnak. Mert addig a néhány percig nem a test mérete, nem a zsírredők, nem a meztelenség kerül a figyelem középpontjába, hanem maga a kép.
A test hordozóvá válik és jelentést kap. Talán ez az egyetlen pillanat, amikor valóban sikerül kiszakadni abból a társadalmi tekintetből, amelyet az előadás egész este bírál.
Rébecca Chaillon olyan kérdéseket tesz fel, amelyek ma már megkerülhetetlenek. De vajon elég-e leleplezni egy előítélet működését? Vagy képes-e a művészet új képet, új nyelvet, új tekintetet teremteni azokhoz a testekhez, amelyeket évszázadok óta ugyanazzal a pillantással nézünk?
