A Magyar Bankszövetség az elmúlt 16 esztendőben kettős arcát mutatta, amikor a kormánnyal való viszonyáról volt szó. Bár felemelték a szavukat a szektort sújtó olyan rendkívüli terhekkel szemben, mint a bank-, az extraprofitadó vagy a tranzakciós illeték bevezetése, de nem voltak restek akár önkéntes felajánlásokat tenni, abban a hiszemben, hogy akkor elkerülik a még súlyosabb kormányzati sarcot.
Viszont a kormányzat iránti, hullámzó lojalitásuk nem vezetett eredményre, hiszen a gyakran csak átmenetinek beharangozott kormányzati intézkedések kivezetésére hiába vártak, azok az idők során a rendszer integráns részeivé váltak.
Kétségtelen tény, hogy az olyan különböző engedményeik, mint az, hogy lemondtak arról, hogy a számlavezetési díjak kövessék az infláció alakulását, vagy a hitelkamatok mértékének befagyasztása, az ügyfelek érdekét szolgálta. Ám ezzel mégis a bukott kormány helyzetét igyekeztek erősíteni, hiszen alkalmat nyújtottak a NER számára, hogy a saját erejéből végrehajtott jótékonykodásnak adja el mindazt, amit a pénzintézetek kontójára végrehajtott.
A Bankszövetségnek a napokban megtartott tisztújító testületi ülésén, amelyen lényegében a régi vezérkar mandátumát újították meg, a bankárok hirtelen hangnemet váltottak: visszafelé nézve harciasabbá váltak. Felpanaszolták, hogy a megelőző kormány bankokat sújtó különadói hátráltatják a szektor fejlődését, túladóztatásuk visszafogja a hitelezést és torzítja a piaci viszonyokat, ezért az „ideiglenesnek” beállított pluszterheik kivezetését szorgalmazták. A helyzet pikantériája, hogy mindennek hangoztatása annak a Varga Mihálynak – az MNB jelenlegi elnökének – a jelenlétében történt, aki nemzetgazdasági, majd pénzügyminiszterként mindezeknek az intézkedéseknek az egyik spiritus rectora volt.
Ennek ellenére érdemes óvakodni attól, hogy sajnálkozzunk a „szegény bankok” sanyarú sorsa felett.
A bukott kormányzat ugyan megtiltotta, hogy a bankok az őket sújtó terheket vagy a tranzakciós illetékeket áthárítsák az ügyfelekre, azonban ez írott malaszt maradt. A pénzintézetek önmérséklete mindössze abból állt, hogy nem az egészet, hanem a kis- és közepes vállalkozásoknál „csak” a többletterheik 90-95 százalékát, a lakosságnál pedig a 80-90 százalékát passzolták át. Ebben érdekes módon a legnagyobb pénzintézetek jártak az élen. Szinte szabályozott módon, lépcsőzetesen módosítottak a kondíciós listájukon. Sőt az egyre népszerűbb, határokon átívelő szolgáltatásokat nyújtók is ezt tették. A különféle, az ügyfelek által fizetett díjak, költségek, jutalékok között mintegy szétporlasztották azokat a többletterheiket, amiket a volt kormány velük kívánt megfizettetni. Így már érthető, hogy miért is fájt kevésbé a sarc a bankoknak, mint ahogy az várható volt.
A Bankszövetség, amely melegen gratulált az új kormány megalakításához, kijózanodott: „Az országgyűlési választásokkal új korszak kezdődött, lezárult egy markáns, 16 éves időszak. A hosszú és rendkívüli kihívásokkal terhelt ciklusok végén gyakran előfordul, hogy a szabályozói beavatkozás a kilengő ingához hasonlóan túllendül a szükséges mértéken. Ez most is így történt. A gazdaság tartós és egészséges működése szempontjából kívánatos, hogy az inga visszatérjen a középállásba; a piaci törvényszerűségek érvényesüljenek, a beavatkozások pedig arányosak és kiszámíthatóak legyenek.”
A kívánságok jó eséllyel teljesülnek. Egyes pénzintézeteknek azonban le kell nyelniük a békát, a Magyar-kormánynak aligha lesz kedvenc, privilegizált bankja, viszont arra is számítani lehet, hogy a gazdaság versenyképességét rontó bankellenes hangulat is véget ér.