Aláírásgyűjtéssel hívta fel a figyelmet a Zsennyei Alkotóház megmentésére Nagy András, a Janus Pannonius Múzeum Képző- és Iparművészeti Osztályának a vezetője, valamint Weiner Sennyey Tibor író, költő. A Tarr Zoltán társadalmi kapcsolatokért és kultúráért felelős miniszternek és Nagy Ervin kultúráért felelős államtitkárnak is elküldött felhívásban a petíció szervezői azt kérik, a kormány gondoskodjon az alkotóház állagmegóvásáról, és kezdődjön meg a párbeszéd az intézmény jövőjét illetően. Többek között arról is, hogyan maradhat gazdaságilag is fenntartható a Zsennyei Alkotóház működése.
Ahogyan azt maga a petíció is felidézi, Demeter Szilárd a Petőfi Kulturális Ügynökség Zrt. (PKÜ) igazgatóságának elnökeként függesztette fel a Zsennyei Alkotóház működését, a szervezők szerint bármiféle nyilvános szakmai egyeztetés nélkül. Az intézmény sorsa azóta kérdéses, hogy a Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. (MANK) 2024-ben beolvadt a PKÜ-be. Ekkoriban került több alkotóház az ügynökség szárnyai alá. Akkor Demeter Szilárd a Telex megkeresésére azzal indokolta döntését, hogy racionalizálná a működést, ennek pedig része, hogy újragondolják az alkotóházak funkcióját „a válságállóság jegyében”.
Az, hogy többek között a Zsennyei Alkotóház sorsa azóta sem tisztázott, nem kecsegtet különösebben sok jóval az efféle szellemi műhelyek fenntartható működésének mihamarabbi rendezésében.
Az eddigi gyakorlat azt mutatja, léteznek ugyan olyan alkotóházak, amelyek képesek rendszeres állami támogatás nélkül is működni, de ezek egyike sem tartósan fenntartható. Működésükből, jellegükből fakadóan időről időre szükségük van állami támogatásra, adományokra.
Ezt erősítette meg kérdésünkre Weiner Sennyey Tibor is: szerinte az alkotóházakat nem lehet ugyan egyszerűen piaci alapon megítélni – hiszen nem így működnek –, de közfeladatként, átlátható módon működtetni őket nemzeti érdek. A Zsennyei Alkotóházat például 2014-ben összesen 280 millió forintból újították fel, ebbe a Nemzeti Kulturális Alap 120 millióval, a Miniszterelnökség 80 millióval, míg a MANK szintén 80 millióval szállt be.
280 millióba került a Zsennyei AlkotóházÚgy néz ki, az intézmény abban a szerencsétlen helyzetben volt, hogy még a presztízs sem mentette meg: pedig 70 évig adott otthont az alkotóknak, a képzőművészetben (pl. Bálint Endre festőnek) és az irodalom terén (pl. Nemes Nagy Ágnes írónak) egyaránt.
„Véleményem szerint az alkotóházak esetében nem az az elsődleges kérdés, hogy állami segítséggel vagy állami segítség nélkül működjenek-e, hanem az, hogy felismerjük-e: ezek az intézmények közfeladatot látnak el. Olyan kulturális, művészeti és szellemi infrastruktúráról van szó, melynek értéke nem mérhető pusztán piaci alapon. Az előző kormányzati ciklus kulturális intézményrendszerében sokszor nem jó gazdaként bántak a közvagyonnal – és akkor még finoman fogalmaztam. A központosítás, az átláthatatlanság és a szakmai egyeztetés hiánya odavezetett, hogy élő intézmények kerültek veszélybe. Zsennye sorsa számomra ennek fájdalmas példája. Egy hetven éve működő alkotóházat nem lett volna szabad bezárni, értékeit elszállítani, jövőjét pedig bizonytalanságban hagyni” – hangsúlyozta Weiner.
A Petőfi Alkotóházak Kulturális Ingatlanhasznosító Nonprofit Kft.-hez került alkotóházak közül is több egyedülálló presztízsértékkel bír: a Galyatetői Alkotóház, a Hódmezővásárhelyi Alkotóház és Művésztelep, a Kecskeméti Alkotóház, a Mártélyi Alkotóház és különösen a Szigligeti Alkotóház. (Utóbbi egy egykori Esterházy-birtok 18. századi kastélyából alakult át az alkotók számára, 1953 óta pedig dolgozott itt Örkény István, Szabó Magda, Pilinszky János és Esterházy Péter is.)
A petíciót elindítók azt ígérték, addig folytatják törekvéseiket, amíg érdemi eredmény nem lesz az ügyben – Weiner a bezárás óta küzd az intézmény megmentéséért, többek között azzal, hogy megfogalmazta annak lehetőségét, hogyan lehetne fenntartható módon működtetni az intézményt.
Zsennye esete ugyan az egyik legnagyobb port kavarta az alkotóházak közül az elmúlt években, de az efféle szellemi műhelyek tekintetében (bal)sorsa valójában csak egy a sok közül. Ennek több gyakorlati oka is van: az alkotóházak jó része viszonylag nagyobb, történelmi jelentőségű épületben kapott helyet, így állagmegóvásuk körültekintő és rendszeres (nem utolsósorban gyakran költséges) karbantartást igényel. Emellett a működtetésük is gyakran csak évekkel később térül meg. Weiner maga is rámutat: az itt megszülető művek kulturális értéke hosszú távon ugyan, de felbecsülhetetlen közkinccsé válik.
„Az alkotóházak sajátos jellegükből fakadóan teljesen piaci alapon csak nagyon nehezen vagy egyáltalán nem tudnak úgy működni, hogy közben megőrizzék eredeti küldetésüket. Ha egy alkotóházat kizárólag üzleti logika szerint működtetünk, akkor előbb-utóbb szálláshellyé, rendezvényhelyszínné, konferencia-központtá vagy exkluzív turisztikai ingatlanná válik. Ezek a funkciók részben akár jelen is lehetnek egy korszerű modellben, de nem vehetik át az alapcélt. Ha átveszik, az alkotóház megszűnik alkotóház lenni, mi pedig elveszítünk valamit abból a térből, amelyet a magyar művészetnek, gondolkodásnak és a közös kulturális emlékezetnek tartottunk fenn. Elveszítjük azt, amit a magyar művészet terének tartottunk fenn, és ami az európai nemzetek közé emel minket.
Ugyanakkor
az sem jó modell, ha egy alkotóház teljesen passzív módon csak állami támogatásra vár. A fenntartható működéshez szerintem vegyes modellre van szükség.
Kell hozzá stabil állami vagy önkormányzati alapfinanszírozás, mert ez biztosítja a közfeladat ellátását, az épület és a park állagmegóvását, valamint a szakmai működés minimumát. Ne felejtsük el, hogy például Zsennye esetében is egy műemlék épületről és egy hatalmas ősparkról, sok több száz éves ősfáról, parkról és kertről van szó, amire vigyázni kell, amit gondozni kell. De szükség van saját bevételekre is: rezidenciaprogramokra, pályázatokra, workshopokra, konferenciákra, nemzetközi együttműködésekre, művészeti és természetvédelmi programokra, akár részben turisztikai vagy oktatási funkciókra is. De ezeknek nem szabad felfalniuk az alapcélt.”
A fentiek tekintetében meglehetősen vegyes képet mutat, hogyan próbálják Magyarországon fenntartani ezeket a helyeket: olykor besegít a helyi közösség, az önkormányzat, vagy néhol akadhat pár bőkezűbb, lelkes támogató. A közösségi fenntartású, adományokból működő hely ékes példája az elmúlt évekből az Esterházy-villa. Megnyitása viszont pont az alulról szerveződő kezdeményezés miatt évekig húzódott, alapvető működtetését most is önkéntes munkával és adományokból látják el: ehhez a hátteret többek között a külön a ház megmentésére alapított Magyar Irodalom Barátai Alkotóháza (MIBA) Alapítvány vállalja, de idővel az épület megmentésében önkormányzati és vállalati szereplők is részt vettek.
Egy civil kezdeményezés és több száz adományozó kellett hozzá, hogy megmenekülhessen Esterházy Péter egykori otthona„Én tehát azt mondanám: igen, közös kulturális érdekünk, hogy az állam részt vállaljon az alkotóházak fenntartásában. De nem úgy, hogy központosít, megdrágít, majd bezár, hanem úgy, hogy jó gazdaként védi a közvagyont, biztosítja az alapműködést, és teret ad a szakmai közösségeknek egy korszerű, fenntartható modell kidolgozására” – fejtette ki reményeit a jövővel kapcsolatban Weiner.
