Nemrég Tömpe István e fórumon elemezte a politikailag és erkölcsileg is törpe ellenzék rendszeres parlamenti elpáholását. (Sas, legyek és a Gresham-törvény, július 22.) Gombár Csaba szociológus szerette mondani, hogy a politika egy olyan társadalmi alrendszer, ahol a szabályok mások, mint a halandók világában. Igen, így vagy úgy, minden a hatalomról szól.
Erről jut eszembe Rotterdami Erasmus, aki az ókori bölcsek nyomán terjesztette el a híres szállóigét: „Aquila non captat muscas” – a sas nem fog legyeket. Erasmus ezt abban a korban írta le, amikor a hatalmasságok épp a porba tiporták ellenfeleiket, és arra figyelmeztetett, hogy a valódi nagysághoz nem méltó az apró-cseprő bosszúállás.
Aztán eltelt néhány száz év, és a mondás tovább élt, ám a gyakorlatban többször elbukott. A Habsburgoknál I. Lipót császár – aki a Zrínyi–Frangepán-összeesküvők felett ítélkezett – pontosan ismerte ezt a bölcsességet. Csakhogy amikor megerősödött a hatalma, bizony nem nézte el a renitenskedést: leszámolt velük, kegyetlenül és végérvényesen.
Ez a történelmi példa arra int, hogy a mondás szép, de a nyers hatalomgyakorlásban a fenséges ragadozó néha éppen azért csap le a zavaró tényezőkre, hogy a többiek megértsék: ki az úr a háznál.
De hozzunk egy másik példát is. II. József császárról mesélik, hogy amikor Giovanni Battista Casti olasz költő a gúnyolódásai miatt büntetéstől tartott, az uralkodó fölényesen csak annyit felelt: a nagy szellem nem törődik az apró gáncsoskodókkal. Ez a magatartás egyszerre volt arisztokratikus és veszélyes: a császár úgy tett, mintha nem venné észre a kisebb bűnöket, miközben tudta, hogy a politika lényege a szelektív figyelem.
Természetesen minden történelmi példa sántít. A tanulság viszont közös: az ókori bölcsesség alapigazságával egyetértek, de az alkalmazása már sokkal árnyaltabb. A közönség sohasem egységes. Van, aki a látványos politikai adok-kapokért vált jegyet, és van, aki a háttérben zajló, szisztematikus munkára kíváncsi. El kell dönteni, kinek szól az üzenet, és legfőképpen: milyen célt szolgál.
Margaret Thatcher tette fel a költői kérdést: mire jó a hatalom, ha nem használjuk? Amit ma a magyar parlamentben látunk, az a hagyományos demokráciákban a politikai harc része – csakhogy nekünk ez a nyers stílus szokatlan, sőt sokszor fájdalmas. Akkor miért van rá mégis szükség? Mert be kell mutatni, hogy sokan hamis bálványokat imádtak, és ehhez a leleplezéshez újra meg újra támogatást kell szerezni. Ez a támogatás pedig időnként látványos gesztusokat kíván – még akkor is, ha ez kontraproduktívnak tűnik, vagy felborzolja polgári finomságunkat.
És itt térünk vissza Tömpe remek Gresham-törvényes analógiájához. Ha Pócs János és Menczer Tamás a hamis pénz, akkor valóban nem szabad, hogy ők határozzák meg a napirendet. De a történelem megtanította: a formálódó új hatalom akkor válik igazán tényezővé, ha nem hagyja magát elterelni a lényegi zsákmánytól – a nemzeti vagyon visszaszerzésétől, az MNB-ügytől, a kekváktól. Ugyanakkor az is kockázatos, ha valaki teljesen figyelmen kívül hagyja a mindennapi provokációkat: a lekezelt kis fajsúlyú szereplők idővel addig csipkedhetik az ellenfelet, amíg az el nem veszíti a fókuszát.
Szóval jogos a kérdés: meddig szabad a porondon maradni a törpékkel, és mikor kell felülemelkedni oda, ahonnan már csak a valódi, súlyos ügyek látszanak? Azt hiszem, a Tisza-közösségnek szüksége van óvatosságra intő hangokra, mert azok arra emlékeztetnek, hogy a politikai erő nemcsak ütni tud, hanem építkezni is. A valódi elszámoltatás nem a műanyag keresztes mártírképzésben fog eldőlni, hanem abban, hogy a jó pénz – a tények, a bizonyítékok, a vagyonvisszaszerzés – végleg kiszorítja a rosszat.
A sasnak nem kell minden legyet levadásznia. De azt a néhányat, amelyik a szemére telepszik, mégis le kell ráznia.
A bölcsesség nem a tétlenségben, hanem a mérték tudásában rejlik: a hatalom végső próbája nem a napi csaták, hanem a megőrzött és gyarapított közös örökség lesz.
A szerző történelem- és alkotmányjogtanár Ashburnben, Virginiában