Különös élmény volt négy és fél percen át tiszavirággá változni, s átélni ily röpke idő alatt a születés, a víz alatti lét, majd a felszíni haláltánc összesűrített körforgását. A virtuális valóságszemüveg segítségével lényegülhettem át egy másik lénnyé a Tiszafüreden két évvel ezelőtt megnyitott Kérész látogatóközpontban, ahol egy kétórás vezetett túra alatt az is bebizonyosodott: nem csak a gyerekek élvezhetik az interaktív kiállításokat, sőt! Hét-nyolc felnőtt tenyerelt élvezettel a finom homokkal teli terepasztalon, hogy saját maga rajzoljon medret a Tiszának, s lássa meg: milyen kanyarokat és mélységeket kell kivájnia, hogy aztán a fénytechnika segítségével a kiszáradt mederben megjelenjen a kék folt, ha úgy tetszik, a vízjel. Ismeretlen látogatók kapaszkodtak össze, hogy egybefüggővé varázsolják a folyót, eltüntessék a kitüremkedő homokpadokat, s legalább így, egy alternatív világban tökéletes hozamot biztosítsanak a valóságban odakint egyre apadó áramlatnak. Közben fél füllel hallgatták az idegenvezetőt, aki épp azt ecsetelte: ha a kezünket még igen, a fejünket a homokba dugni lassan nem lehet, és szembe kell nézni azzal, hogy nemcsak a tiszalöki és a kiskörei, hanem bizony a déli, csongrádi visszaduzzasztóra is szükség lehet a jövőben, hogy ne száradjon ki végérvényesen az Alföld.
Kisebb léptékben ugyan, de küzdünk a szárazsággal a kertben és a gazdasági udvarban is.
A füvet már „elengedtük”, bolondok lennénk rápazarolni a vizet, miközben a szomjazó uborkának, töknek, paprikának, paradicsomnak sem jut elég.
Nem ivóvízzel öntözünk, de így is spórolunk. Különféle rafinált módszerekkel próbáljuk a magaságyásokban tartani azt a nedvességet, amit a nagy néha megjelenő eső vagy annak hordóban felfogott tartalma eredményez. Milyen jó, hogy a töknek ilyen hatalmas levelei vannak, elég csak néhányat lemetszeni a növekedésnek indult termés körül, s máris paplanozhatjuk vele a padlizsánok töveit. Két zsákban ott a birkák tavasszal levágott szőre, ha ezt kiterítjük, egész jó kis szigetelést kaphat a mángold vagy a görögdinnye.
Az ám, a dinnye! Kicsik még, és talán sosem nőnek akkorára, mint Pócs János jászapáti birtokán, de tavaly is ezek lettek a szezon legédesebbjei, s legalább biztosan tudhattuk, hogy sem vegyszer, sem tápszer nem turbózta őket a kelleténél nagyobbra. Jó szolgálatot tesznek a különböző, kidobásra ítélt kartondobozok is. Ezeket lapra vágjuk, s a szeder alatt vezetjük végig, így nemcsak a gyomokat takarjuk el, de maguk is tovább nyomják vissza a párát, mint a puszta föld.
Inni kell az állatoknak is. Ilyenkor naponta többször is elkél a friss víz, de a használtat is újrahasznosítjuk, a gyümölcsfákat, virágokat öntözzük meg velük. Hálás méhek porozzák a tököt, cukkinit, uborkát. Ők a tavirózsát tartó félbevágott hordó vizét isszák, ha itt-ott be is pottyan néhányuk a levelek alá, könnyen kimásznak, amelyik meg nem, az a túlélést biztosító nádpálcákon kapaszkodhat kifelé. Kisebb-nagyobb lábasokat tettünk le a madaraknak is, ha már a míves, mutatós hivatalos kerámiaitatót messzire kerülik. Lelkük rajta, nekem is jobban esik a kávé nagyanyám régi, itt-ott már megkopott, kicsorbult csészéjében.
Közben kémleljük az eget. Már a legkisebb bárányfelhőnek is örülünk, hisz ha esőt nem is ad, legalább a napot néhány percre takarja. Már a lágy szellőben is a kiadós zuhé előjelét látjuk, miközben lehet, hogy csak a holdat kellene figyelnünk: a jászok szerint minél nagyobb az udvara, annál nagyobb lesz az égi áldás.