Hatodik, hetedik óra után elcsigázottan, farkaséhesen kígyózni a menzán abban a végeláthatatlannak tűnő sorban, amiben csupa olyan diák állt előttem, aki szintén ebédelni akart, nem tartozik legfelemelőbb élményeim közé. Az ilyesmire idővel legyint az ember. Kellemetlen volt, de túlélhető. Utólag elmosolyodok, hogy ilyen kifejezés egyáltalán eszembe jutott. Amikor túljutunk az ember élete útjának felén, akkor nem egy nagy sötét erdőbe tévedünk, ahogyan a nagy olasz költő képzelte. Vele ellentétben úgy hiszem,
olyan tapasztalatok birtokába kerülünk, amikkel kapcsolatban olykor már megemlíthető, hogy egyik és másik tényleg túlélési gyakorlat volt.
Messzire szaladtam, mert képzeletben és talán a valóságban is még mindig ott állok a gimnázium menzáján, ahol mindenki ebédelni akar. Alig haladunk, korog a gyomrom. Látom, ahogy a tanárok elsétálnak mellettünk, és a sor legelejére lépnek. Majd tálcával kezükben eltűnnek a tanári étkezde szeparáltságában. Akkoriban kis híján felrobbantam. Igazságérzetemet a mindennapi élet ilyen kisszerűségein gyakoroltam, csináltam belőlük a jelentőségüknél nagyobb ügyet.
Dühömben ott megfogadtam, hogy amennyiben tanár leszek, kivárom a soromat a menzán, nem előzöm meg a diákokat. Eszem ágában nem volt tanárnak lenni. Még akkor sem, ha a szegedi egyetem bölcsészkarán magyar-történelem szakon tanultam, elvben tanárnak. Abban az időben az oktatás kizárólag így folyt, a „szabad bölcsész” képzés (milyen szépen hangzik!) később kezdődött.
Az életben sok minden máshogyan alakul, mint elterveztük. Az államvizsga után mégis középiskolai tanár lettem, és nem kizárólag a tantermek, a tanári szoba, az iskola folyosóinak világába csöppentem bele, hanem a középiskola menzájának rögvalóságába is. És ekkor eszembe jutott annak a valaha volt másodikos diáknak a fogadalma, amit egykor tettem. Egyik irodalmi mesterem úgy fogalmazott, hogy a szavunkat akkor is be kell tartani, ha egy kutyának adjuk. Valahogyan ez a mondat is felderengett, amikor megláttam a kígyózó sort a menzán, ahova már tanárként az első tanítási napok egyikén először megérkeztem.
Beálltam a sorba. Csodálkozva néztek rám a diákok, sétáltak el mellettem friss kollégáim, anélkül, hogy észrevettek volna.
Kissé bizonytalanul odalépett hozzám a menzát felügyelő tanár – ilyen is volt – és egyszerre udvariasan és zavartan felvilágosított, hogy a „tanároknak nem kell sorban állniuk”. Bólintottam, megköszöntöm a felvilágosítást, és válaszoltam, maradok. Zavartan sarkon fordult és leült annál a bejárat melletti asztalnál, ami a szolgálati helye lehetett. A jelenetek az elkövetkező napokban folytatódtak, de ekkor már a mellettem elhaladó vagy éppen mellettem megálló tanárok a világ legtermészetesebb hangján közölték, hogy soron kívül ebédelhetünk.
Eszem ágában nem volt, hogy apró gesztusommal népszerű legyek, pedig rövid időn belül ez történt. Még alig ismertek a gimnáziumban, a legtöbben a nevemet sem tudták, de azt igen, hogy van egy tanár, aki beáll a sorba. Tetszett nekik.