„Köszönjük, hogy ma velünk voltak. Ha tetszett az előadás, beszéljenek róla, ajánlják a barátaiknak, mondják el másoknak is, mit láttak. Legyenek a szemünk és a hangunk az avignoni forgatagban.” Ilyen vagy ehhez hasonló kérések szakítják meg naphosszat az OFF előadásainak tapsrendjét. A színészek kilépnek a szerepükből, leintik a tapsot, és arra kérik a közönséget, hogy vigyék tovább az előadás hírét.
Színházak, kapualjak, kerítések és villanyoszlopok hirdetik az egymással versengő produkciókat. A járókelők kezében néhány perc alatt egész kötegnyi szórólap gyűlik össze, mire pedig végigérnek egy utcán, nevek, időpontok és történetek kavarognak a fejükben.
A társulatok ezt faire la parade-nak hívják: kimenni parádézni. Jelmezben vagy civilben járják a várost, részleteket játszanak, énekelnek, zenélnek, szórólapot osztanak. Újra és újra megfogalmazzák a pitch-et, azt a két-három mondatos villámajánlót, amelybe bele kell sűríteni mindazt, amin hónapokig, olykor évekig dolgoztak. És ez így megy a többhetes fesztivál majd minden napján. A színészek díszletet építenek, játszanak, bontanak, majd mennek plakátolni, szórólapozni és sokadszorra is elmondani ugyanazt az ajánlót. A kánikula néhány nap alatt kimeríti az embert, a legtöbb társulatnak pedig három hét alatt alig akad néhány szabadnapja. Az elhivatottság Avignonban nagyon konkrét fizikai munkában mutatkozik meg: ha az alkotók nem keresik meg naponta a nézőiket, produkciójuk könnyen eltűnik az OFF kínálatában.
A verseny furcsa módon mégsem szünteti meg a szolidaritást. A tapsrend végén a társulatok sokszor más produkciókat is ajánlanak: elmondják, hol játszanak egykori osztálytársaik, barátaik vagy azok az alkotók, akiknek a munkáját fontosnak tartják. Ugyanazért a közönségért küzdenek, mégis segítik egymást abban, hogy mindenki megtalálja a magáét.
Ebben a plakát- és szórólaptengerben a Liliom címe azonnal kiugrik a magyar szem számára, és már indulunk is a Théâtre de l’Archipel alig hatvanfős nézőtere felé. Molnár Ferenc drámái közül Franciaországban ez a legismertebb, életművének jelentős része azonban alig van jelen a színpadokon. A felsőfokú színészképzésekből érkező művészeket összefogó Les Risiens kollektíva az egy-két szereplős produkciókhoz szokott OFF-on hét színésszel állítja színpadra Molnár művét. Rémi Camps a fesztivál szoros programrendjéhez igazodva mintegy hetvenöt percbe sűríti a hét képet. A történet teljes íve és valamennyi fontos állomása megmarad, azonban jelenetős húzásokon esik át. Molnár sokalakos külvárosi világa néhány szereplőre és a legszükségesebb mozzanatokra szűkül. A legfontosabb eltérés Liliom halálához kapcsolódik – hosszú haldoklása kimarad, Julika már csak a holttestét kapja vissza, és az „aludjál, Liliom” monológot egy halott férfi mellett mondja el. A jelenet így valódi siratássá nemesül.
A magyar közeg francia átültetése sajátos döntéseket eredményez. Mari szerelmét Vlagyimir Konsztantyinovicsnak hívják, a Damjanich utcából Damjanovics utca lesz, a mennyei főangyal pedig talán szerbül beszél. A pénzösszegeket eközben továbbra is fillérben számolják, így az oroszos hangzásúvá alakított kelet-európai közegben egy-egy eredeti magyar kifejezés magyarázat nélkül marad meg. Az előadás utáni beszélgetésen kiderül, hogy a főangyalt eredetileg valamennyi kelet-európai nyelven meg akarták szólaltatni, azonban még nem sikerült mindet megtanulnia, ezért anyanyelvén beszél. A magyarázat egyszerre naiv és szerethető, ahogyan maga a vállalkozás is.
A színpadi tér mindvégig változatlan: a padlót apró kavics borítja, középen egy pad áll, hátul pedig alufóliára emlékeztető ezüst anyag függ. Ez utóbbi semmilyen funkciót nem kap, a helyszínek változását nem jelzi semmi, és fényváltásokat is alig látunk.
A produkció egy színművészeti vizsgaelőadás egyszerűségével meséli el a történetet. A rendezés alig tesz hozzá a szöveghez, de a hét fiatal színész mellett egyszerűen megfeledkezünk arról, mi minden nincs a színpadon. Játékukban olyan ártatlan tisztaság, öröm és komolyság van, hogy minden pillanatukból érezni: fontos számukra ez a történet. Már az első perctől lekötik a figyelmet, és lendületük végig magával ragadja a nézőt.
Ritkán látni ennyire tiszta Julit és ennyire suhancosan gyermeteg Liliomot. Anton Salachas alakításában Liliom tettei egy nagyképű, lázadó kamasz mozdulataivá válnak. Halála is egy tinédzser végzetessé növekvő gesztusának látszik. Fanny Prost-Boucle alakításának szépsége Juli csöndes tartásából fakad: szegénységében is büszke, gyermeki tisztaságában rendíthetetlenül gerinces, szeretetében pedig mindvégig nemes marad. A mennyei jelenet az előadás egyetlen igazán erős rendezői gesztusa. A csupasz mellkasú főangyal fehér abroncsszoknyában, gólyalábakon érkezik, az alatta guggoló írnok pedig egy ócska írógép mellett gépel. Az addigi színpadi eszköztelenség után már maga a látvány is váratlanul nagyszabásúnak hat.
Az orosz anyanyelvű ukrán Kyrylov francia nyelvű darabja
Néhány utcával arrébb Viktor Kyrylov a Maintenant, je n’écris plus qu’en français (Most már csak franciául írok) című monodrámában egy asztal, egy szék és egy vetítővászon előtt meséli el az életét. Az Odesszában született Kyrylov orosz anyanyelvűként gyerekkorától arról álmodott, hogy egyszer Moszkva nagy múltú színművészeti egyetemén, a GITIS-en tanulhasson. Felvették, és már harmadik éve élt az orosz fővárosban, amikor 2022. február 24-én Oroszország megtámadta Ukrajnát. Egyetlen reggel alatt vált gyanússá mindkét ország szemében: Ukrajnából árulónak látszott, amiért Moszkvát választotta, Oroszországban pedig ukránként lett ellenség. Haza akart térni harcolni, ám az édesanyja kitagadással fenyegette. Amikor átlépte az orosz határt, még maga sem tudta, merre induljon. Végül Franciaország felé vette az irányt, ahol a párizsi Conservatoire fogadta be, később pedig a Comédie-Française Akadémiájának tagja lett.
Kyrylov 2022 áprilisában kezdett franciául tanulni. Ma, alig négy év tanulás után már a maga írta francia nyelvű monodrámával áll színpadra. Hallani lehet, hogy a francia nem az anyanyelve, mégis gyönyörűen és pontosan beszéli.
Miközben ő helyet keres benne magának, a nyelv menedékké válik számára, és egy időre feloldja az ukrán és az orosz közötti választás kényszerét.
Mindvégig közvetlenül a nézőkhöz beszél, ám az előadás egyetlen pillanatra sem válik stand-uppá: személyessége mindvégig megőrzi színházi formáját. Történetében a háború egy ember egész életét rendezi át, és egyik napról a másikra változtatja meg mindazt, amit a barátság, a szerelem, az anyanyelv és a gyerekkori álmok jelentettek számára.
Séta a Duna mentén és az európai történelem
Nem messze, a Jardins du Carmel kolostorkertjében Mathias Zakhar szintén egyedül áll a nézők elé a Danube, au kilomètre zéro (Duna, a nulladik kilométernél) című előadásával. Délután még szinte mozdulatlan a hőség, a kabócák pedig olyan hangerővel szólnak, mintha ők is szerepet követelnének az előadásban. Zakhar hátizsákkal érkezik a kert közepén álló köztéri padhoz, maga mellé tesz néhány könyvet és két üveg vizet, majd mesélni kezd. Képzeletben a Duna mentén halad városokon, nyelveken és országhatárokon át egészen Sulináig, a folyó nulladik kilométeréig. Útközben személyes és családi emlékeiből rajzolódik ki Európa története, amelyben háborúk, politikai törésvonalak és egymásnak ellentmondó múltértelmezések rakódnak egymásra.
Zakhar előadásában a költői szöveg könnyedén, szinte mint egy beszélgetés szólal meg. Amikor a nézőkhöz fordul, a történet nem törik meg, csak még közelebb húzódik hozzájuk.
Kyrylov és Zakhar eltérő színházi kultúrát képviselnek, és mindketten annak legjobb hagyományaiból építkeznek. Zakhar a francia színjátszás legjobb hagyományaiból érkezik: teátrális ereje, energiája és a szöveg feletti fölényes uralma magával ragadó. Kyrylov játékában a Sztanyiszlavszkijhoz kötődő pszichológiai színház öröksége él tovább; jelenléte az átélt érzelmi folyamat belső igazságára épül. Más úton jutnak el ugyanoda: két ember szinte üres térben magához vonja egy teljes nézőtér figyelmét, majd több mint egy órán át meg is tartja.
Mindhárom előadás utazás. A Les Risiens fiatal színészei egy több mint százéves magyar darabhoz próbálnak közel kerülni, és közben a saját képükre formálják annak ismeretlen világát. Kyrylov Odessza és Moszkva felől érkezik meg egy új nyelvbe. Zakhar a Duna mentén halad Európa sokszor egymásnak ellentmondó történetei között.
Az OFF-ban a találkozás a taps után is folytatódik. A színészek röviddel később már a színház előtt állnak, a nézők pedig, ha fontos volt számukra az előadás, nem sietnek tovább. Odalépnek hozzájuk, kezet fognak velük, és személyesen köszönik meg az élményt.
Talán azért is maradnak ott, mert érzik: ezeknek az előadásoknak a sorsa néhány személyes mondaton is múlhat. Másnap a társulat újra felépíti a díszletet, újra kiáll a hőségbe, és megint elmeséli valakinek két percben, miért érdemes eljönnie. Közben az előző napi néző is mesélni kezd. Egy barátjának, egy idegennek a sorban, vagy annak, akinek éppen szórólapot nyomtak a kezébe.
Avignonban így épül fel egy előadás közönsége: emberről emberre.
