Hátha találunk olcsó áron valami használható cuccot. Nézelődünk, tapogatunk, méregetünk, a gondolatok talán máshol járnak, majd kiballagunk. Általában üres kézzel, de ha előbukkant egy mások előtt is vállalható ruha, amelynek ritka alacsony árával még dicsekedni is lehet, visszük, elégedett érzéssel kerül a szekrénybe, majd elfeledkezünk róla.
A turkálás korunk szimbóluma. Bolyongás az árukavalkádban. Cél nélkül, időt űzve az annyira szomjazott szabadidőben. A bőség élvezete. A dolgok nagy részére nincs szükségünk, amire lenne, annak csak a töredékét tudjuk megvenni. Ám kábító maga a gazdagság, ami körülvesz, megérinthető, mozogni, válogatni lehet benne, így lassan mi is gazdagnak érezzük magunkat.
Turkálóvá alakult a kultúránk is. Hívogatnak a könyvesboltok, külföldön három-négy emeletesek. Bóklászás, lapozgatás. Az egész lenyűgöző és érthetetlen. Hiszen egyre kevesebbet olvasunk. Idősebb korban döbbenten állunk könyvespolcaink előtt. Mintha ismeretlen kínálat lenne. A mai írókat, műveket alig ismerjük, és még ki tudja, hány név, cím nyújtózkodik érdeklődő kezekért a boltokban. Na és az internet kínálata? Egyik streamingoldalról a másikra, öt perc ebből, három abból, a YouTube-on podcastok végtelen sora. Eldönthetetlen, a múlt melyik pillanatába ugorjunk vissza, az 1970-es vébéelődöntőt idézzük-e fel, vagy valami sztárral készült interjúba pillantsunk bele. Sodródás jelenben, múltban, a teljes univerzumban. A végső kábító stáció pedig a közösségi háló. A barátaink üzenetei közé befurakodik a miniszterelnök, a követett kedvenc énekes, színész, médiaceleb. Életképek, hülyéskedések, receptek a világ minden tájáról. Bármilyen érdektelenek, kockázatos kitérni előlük, mert bármikor jöhet valami fontos, igazán érdekes – ingyen.
A televíziózást nap mint nap lesajnálják ebben a turkakultúrában. Mi értelme van ülni a képernyő előtt, mikor a neten minden elérhető? Hát, pontosan ezért. Mert itt nem minden elérhető. Veszünk a szolgáltatótól egy csomagot, és máris határok közé helyeztük magunkat. Nagyjából száz csatorna. Ez sem kevés, de nem lehet elveszni bennük. Kapcsolgatással is el lehet tölteni délelőttöket, délutánokat, estéket, ám ez csupán ugrabugra a kalitkánkban. És lassan kialakulnak a kedvelt, a leggyakrabban látogatott helyek. Körvonalazódnak a tematikai csatornablokkok is. Hírcsatornák, filmcsatornák, sportcsatornák, ismeretterjesztő csatornák, zenecsatornák, gyerekcsatornák, bulvárcsatornák – és a köztévé. A konkrét programkínálat pedig a műsorszerkesztők kezében. A fogyasztónak semmi felelőssége. Így aztán míg az internetező kába és önfeledt, a tévénéző józan és bosszús. Nem elégíti ki a kínálat. Bosszantják az egyidejű reklámblokkok. Nem érti, minek annyi csatorna a sok bugyuta filmmel, miért van annyi ismétlés; jobb híján itt is Columbo, ott is Columbo. El is engedi a legtöbb csatornát. Elégedettséget is érez, hogy válogatott, összerakta a maga kis áttekinthető médiavilágát.
A tévé bizonyára elavuló, ósdi dolog. De jó menedék. Segít kilépni a teljesen értelmetlen információ- és élményhajszolásból. A képernyő előtt el lehet helyezkedni, hátra lehet dőlni, meg lehet pihenni. Itt nem birtokba akarjuk venni a világot, csak kapcsolatba szeretnénk kerülni vele. Arra ösztönöz, hogy turkálás helyett ne féljünk eldönteni, mi is fontos számunkra, hol a helyünk az életben. Milyen irányból érjük el a halált?
A tévé ma egy józanító eszköz, mint minden, ami a múltból üzen nekünk. Az irodalom is egyre inkább ilyen. Kiszakít a vizuális örvényből, ráébreszt a szavak, fogalmak fontosságára, leparkoltat egy időre a gondolatok világában, legsajátabb otthonunkban. Kellenek ezek az impulzusok, mert alighanem eljött az ideje, hogy humanizáljuk, amit a jelenlegi technikai forradalom kulturálisan kínál. Talán ezért léteznek még a világ minden táján nyomtatott újságok is. Magyarország egyelőre lemondott róluk. De távolról sem biztos, hogy ezzel meghallotta az idők szavát.
