Gianni Infantino abban bízhatott, hogy ezúttal is ugyanaz a politikai gépezet működik majd, amely tíz éve hatalomban tartja. A FIFA-ban minden tagszövetségnek egy szavazata van. Németország, Franciaország vagy Anglia ugyanannyit ér az elnökválasztáson, mint egy apró óceániai vagy karibi szövetség. Európa gazdasági és sportszakmai súlya óriási, a voksolás matematikája viszont egészen más világ. Az UEFA 55 tagja a 211-ből alig több mint egynegyedet jelent. Infantino tudatosan épített Afrikára, Ázsiára és a kisebb futballországokra. Áprilisban az afrikai szövetségek még egyhangúlag biztosították támogatásukról a 2027-es újraválasztásához. Érthető, miért gondolhatta, hogy az európai tiltakozás kezelhető.
A FIFA Forward Enterprise konstrukció ehhez szinte tankönyvi politikai ösztönzőt kínált. Egy nagyjából húszmilliárd dollárra értékelt új társaságba magánbefektetők léptek volna be, akár 4,2 milliárd dollárnyi tőkével. A 211 tagszövetség fejenként legfeljebb húszmillió dolláros azonnali finanszírozási lehetőséget kapott volna, majd a következő ciklusokban is jelentősen emelkedett volna a Forward-program kerete. Ez önmagában nem bizonyít tiltott alkut. A politikai logika mégis világos: azok döntöttek volna a rendszer sorsáról, akik közvetlen pénzügyi előnyt remélhettek az elfogadásától. Egy szegényebb szövetség számára húszmillió dollár stadionokat, pályákat, utánpótlásprogramokat és évekre szóló működési biztonságot jelenthet.
Infantino a pillanatot is kedvezőnek láthatta. A 2026-os világbajnokság bevételei rekordot döntöttek, a FIFA pedig régóta arra építi stratégiáját, hogy több mérkőzésből, nagyobb tornákból és új versenysorozatokból több pénzt termeljen. A magántőke bevonása ennek radikális folytatása lett volna: a világbajnokság, a női vb, a klubvilágbajnokság és más események kereskedelmi jogai egy üzleti társaságban koncentrálódtak volna. A FIFA azt hangsúlyozta, hogy a sportszakmai irányítás nála marad. Csakhogy a tulajdonrész megjelenése megváltoztatja az ösztönzőket. A befektető azért fizet milliárdokat, hogy a részesedésének értéke növekedjen.
Innen könnyű elképzelni a következő vitákat: több csapat, újabb tornák, sűrűbb versenynaptár, drágább közvetítési csomagok.
Ezek egy része magántőke nélkül is napirenden van, ám egy külső tulajdonos belépésével a bevételnövelés tartós vállalati érdekké válna. Félrevezető ezért arra hivatkozni, hogy kisebbségi részesedésről lett volna szó. A lényeg az, hogy a világbajnokság jövőbeli bevételeinek egy részére magántulajdoni igény keletkezett volna.
Különösen súlyos a döntéshozatal módja. A tervet úgy készítették elő a JP Morgannel és a lehetséges vezető befektetőként emlegetett Thrive Capitallal, hogy még FIFA-tanácsi vezetők is érdemi egyeztetés nélkül szembesültek vele. A Thrive Capital alapítója Joshua Kushner, Jared Kushner testvére; utóbbi Donald Trump veje. Infantino és Trump látványosan szoros kapcsolatot alakított ki a világbajnokság körül. Nincs bizonyíték arra, hogy az amerikai elnök irányította volna az ügyletet, vagy hogy a családi kapcsolat szabálytalanságot jelentene. Egy ilyen tranzakciónál azonban az összeférhetetlenség látszatának elkerülése is vezetői kötelesség. A titkosság ehelyett a gyanakvást erősítette.
Infantino számára ez sem volt új ötlet. Már 2018-ban megpróbált magántőkét bevonni egy 25 milliárd dolláros SoftBank-konstrukcióval, de főként Európa ellenállása megállította.
Nyolc évvel később ugyanaz a konfliktus tért vissza, jóval nagyobb tét mellett. Ez magyarázza az UEFA keménységét is: Aleksander Čeferinék egy tartós elnöki politikát látnak a történtek mögött.
A FIFA vezetőségének mostani „teljes támogatása” ezért kevesebbet jelent, mint első pillantásra látszik. A főtitkár és a menedzsment saját elnöke mögé állt, miközben a szervezet elismerte, hogy hibázott az eljárásban és a kommunikációban. Az elnök körüli apparátus bizalma nem azonos a sportág bizalmával. Az UEFA továbbra is bojkottal fenyeget, más konföderációk is kifogásolták az eljárást, több európai tagszövetség visszavonta vagy mérlegeli korábbi támogatását Infantino 2027-es újraválasztásához. Luís Figo nyíltan lemondásra szólította fel, Arsène Wenger pedig elhatárolódott a tervtől.
Egy vezetőnek persze nem kell minden elbukott javaslat után távoznia. Itt azonban a FIFA elnöke a szervezet legértékesebb versenyeinek jövőbeli bevételeiből adott volna tulajdonrészt külső befektetőknek úgy, hogy a folyamat átláthatóságát saját partnerei is elégtelennek tartották.
Közben olyan pénzügyi ajánlat került a tagszövetségek elé, amely erősen ösztönözte őket a támogatásra. A terv csak akkor omlott össze, amikor Európa bojkottot helyezett kilátásba.
Ez már politikai felelősség. Ha Infantino azért marad, mert a tőle függő FIFA-apparátus támogatja, miközben a sportág egyik legerősebb konföderációja nyíltan kijelenti, hogy elvesztette benne a bizalmát, akkor a szövetség saját vezetési válságát próbálja adminisztratív lojalitással elfedni. A lemondás nem jogi büntetés volna, és nem a bűnösség kimondása. Annak elismerése lenne, hogy van határ, amely után egy vezető már nem tud hitelesen őrködni ugyanazon intézmény felett, amelynek alapvető érdekeit saját döntésével veszélybe sodorta.
Infantino talán azért hitte, hogy sikerülni fog, mert túl sokáig bejött minden számítása. Pénzt osztott, új tornákat épített, kiszélesítette saját koalícióját, és rendre azt tapasztalta, hogy a FIFA üzelmei erősebbek az európai felháborodásnál. Ezúttal azonban túl messzire ment. Egy elnök elveszíthet egy szavazást és folytathatja. Ha viszont elveszíti azok bizalmát, akiknek a nevében a sportág legfontosabb örökségéről dönt, már a maradása is kódolja a válság elhúzódását.