Olyan tömeghatása volt az első Táncdalfesztiválnak, hogy a televízió az elődöntők és a finálé között naponta hármasával tűzte műsorára a tizenkét döntős számot 1966 augusztusában. Négy dalt ki kellett cserélni, mert a közönség szavazatai módosítottak a zsűri sorrendjén, a nagyérdemű révén jutott a legjobbak közé a Metró a Mi fáj?-jal, Bakacsi Béla a Bizony, így van ez, szívemmel, Zalatnay Sarolta a Hol jár az eszem?-mel, Koncz Zsuzsa a Nincsen olyan emberrel. (Koncz be is került, ki is esett. A pontozóbizottságnál befutó Négy év utánt, amelynek szerzőpárosaként egy korabeli orgánum „Szörényi–Bárdit” tüntette fel, a nyájas hátrébb sorolta.)
A tévénézőktől több mint 140 ezer voks érkezett, ami annál is meghökkentőbb szám volt, mint az, hogy a fesztivál hatvan szerzeményét 464 pályaműből választották ki. A Magyar Ifjúság című lap joggal szögezte le: „Az első elődöntő nyilvános adása óta közüggyé vált a magyar tánczene.”
A döntőt megelőzően tizennégy dalt adtak ki összesen 80 ezer kislemezen, ám decemberig már 300 ezer kelt el – hatmillió forintért –, és a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat illetékese közölte: „Karácsony előtt gyorsított ütemben több tízezer példányt készítünk még.”
Erre mondta a ragyogó emlékű Koós János, akivel annak ellenére jóban voltam, hogy rúgtam neki néhány – nemegyszer fektetős – gólt a telt házas SZÚR-okon:
„A karácsonyfa alá ne csak beat- vagy táncdallemezek kerüljenek, hanem tanuljuk meg szeretni a komolyzenét is!”
Az Alföld című folyóirat kritikusa szintén emelkedettnek akart látszani, dorongolta a fesztivált: „Az igazi sikerhez magasabb átlagszínvonalra lett volna szükség, mert a számok nagy többsége szürke, jellegtelen alkotás volt.” Ám nagyot tévedett, amikor azt írta: „Gondoljuk végig, néhány héttel a fesztivál után hány dalra emlékszik vissza igazán szívesen a legmakacsabb táncdalrajongó is? Kevésre.”
Hatra még hatvan év után is emlékeznek. A Hol jár az eszem?; a Más ez a szerelem; a Még fáj minden csók (Szörényi–Bródy, nem Bárdi); a Mi fáj?; a Nem leszek a játékszered; a Nincsen olyan ember máig él, a kollekció legalább 10 százaléka örökzöld maradt, ami nem rossz arány. Arról nem beszélve, hogy az 1966 júniusában két estén is megrendezett, Gitárpárbaj elnevezésű koncerten, amelyen az Atlasz, az Expressz, az Illés, a Metró, az Omega, valamint Kovács Andor együttese lépett fel a zsúfolt Kisstadionban, szinte minden előadót kifütyültek, amint magyar számba kezdett. (Büszkélkedhetnék, hogy gitártanáraim egyike a dzsesszvirtuóz Kovács Andor volt, de sajnos ez nem látszik; nem rajta múlt.)
A fesztivál nyomán is támadt a Kisstadiont idéző vihar, azt a második díjas „Fáj, fáj, fáj” váltotta ki, a konvencionális nézők mint előemberre tekintettek Szörényi Leventére. A Muzsika című szaklap is megjegyezte: „Nem értettünk egyet a Szörényi által elordított Még fáj minden csók négyszeri ismétlésével.” Én meg annak elemi hatása alatt kértem gitárt a szüleimtől, mert jobban – de mennyivel jobban! – magával ragadott a beat, mint Czerny vagy Kabalevszkij, akiknek darabjait addig klimpíroztam.
Szörényit nem zavarta az idősek megbotránkozása. „Nem is akarunk mindenki kedvencei lenni – mondta. – A fiataloknak játszunk. Azokkal szeretnénk megkedveltetni a magyar számokat, akik eddig csak a külföldiekért rajongtak. Nem utánozni akarunk, újat szeretnénk adni.”
A slágerek seregszemléjét végképp hitelesítette két szaktekintély. Gonda János, a Zeneművészeti Főiskola dzsessz tanszékének vezetője így értékelt: „Komoly fegyvertény volt ez a fesztivál, reflektorfénybe került végre a magyar tánczene. Új zeneszerzők, szövegírók és énekesek tűntek fel. Ezentúl van mihez mérni, van mivel versengeni, s van mit felülmúlni.”
Petrovics Emil zeneszerző szintén kedvezően nyilatkozott: „Szükség van-e ilyenfajta versengésre? Meggyőződésem, hogy igen. A közvélemény ellenőrzése és ilyen elképesztő érdeklődése igazán csak serkentőleg hathat a műfaj művelőire. Bizony többen gondoltunk kicsit rezignáltan arra, de jó lenne más területeken is hasonlóan nekibuzdult, széles körű véleménycsere, egy ehhez foghatóan szenvedélyes és egyértelmű odaállás a jobb vagy a jobbnak vélt mellé.”
Ehhez képest különösen drámai képet festett az Ifjúsági Magazin: „Szinte minden egyes szám a görög sorstragédiák komor hangulatát idézte fel a táncdalköltészet változatos eszközeivel. Ennek megfelelően a leggyakrabban megénekelt panasz a mély magány, a hűtlen elhagyás, a titkos féregként rágcsáló féltékenység és a meghatározatlan indítékú, őszinte fájdalom volt. Értetlenül ültünk a képernyő előtt, és nem tudtuk mire vélni azt a sötét, istentelen kétségbeesést, ami úgy elharapózott a szövegírók között.”
Vidámabb pillanatokkal ajándékozta meg a népet egy szerkesztői válaszlevél, amelyet a Rádió és Televízió Újság küldött egy Csongrád megyei olvasójának: „Örülünk, hogy önnek is tetszik a Táncdalfesztivál. Dalszövegeit nem tudjuk felhasználni. További jó szórakozást kívánunk!”
Az újság és a lapvásárló kapcsolata mindenütt élő és fontos volt. Egyszer kezembe került a Heti Híradó című börtönújság egyik példánya. Annak postarovatában szökött a szemembe: „Régi, hűséges olvasója vagyok a Heti Híradónak.”
