2015 nyarán és őszén Európa olyan migrációs és menekültválsággal szembesült, amely hosszú időre átírta a kontinens politikáját. Több mint egymillió menekült és migráns érkezett Európába, majd további százezrek a következő években. Angela Merkel 2015. augusztus 31-én elhangzott „Wir schaffen das”, vagyis „Megoldjuk” mondata gyorsan az egész korszak jelképévé vált. A befogadás humanitárius kötelessége került az európai vita középpontjába, miközben a kontinens láthatóan felkészületlenül találkozott ekkora és ilyen gyors migrációs nyomással.
Azóta Európa már sokadik migrációs pillanatát éli. A helyszínek és az útvonalak változnak, és közben maga a migráció is új politikai jelentést kapott. Geopolitikai eszközzé, időnként egyenesen fegyverré is vált. 2021-ben a Lukasenka-rezsim repülőjáratokat és belső szállítást szervezett, hogy migránsokat juttasson Belaruszon keresztül Litvánia, Lettország és Lengyelország határára. Az Európai Unió ezt a migránsok politikai célú instrumentalizálásának és a határai elleni hibrid támadás részének tekintette.
Ezzel az európai dilemma is összetettebb lett. Hogyan őrizze meg Európa a menedékjogot azok számára, akik valóban védelemre szorulnak, miközben képes marad ellenőrizni saját határait?
Hogyan különböztesse meg a menekülést a gazdasági migrációtól, és hogyan reagáljon arra, amikor magát a migrációt más államok politikai nyomásgyakorlásra használják? És végül: mekkora és milyen bevándorlást képesek az európai társadalmak hosszú távon elfogadni?
Miközben Európa továbbra is keresi a választ ezekre a kérdésekre, újabb próbatétellel szembesült Ceutában, Spanyolország észak-afrikai autonóm városában. Július végén rövid idő alatt mintegy 72 ezer ember jutott át Marokkóból a mindössze 83 ezres városba. Madrid rendőrséget és katonákat vezényelt a határhoz, együttműködött a marokkói hatóságokkal, és néhány nap alatt az érkezők túlnyomó többsége visszatért Marokkóba.
Ez a gyors és határozott fellépés is jól mutatja, mennyit változott Európa 2015 óta.
Ceuta nem egy új fordulat kezdete, inkább az elmúlt évek politikai elmozdulásának egyik legfrissebb és legbeszédesebb példája.
A spanyol kormány a történteket elsősorban tömeges szabálytalan migrációként és szuverenitási válságként kezelte, miközben fenntartotta az egyéni menedékkérelem lehetőségét azok számára, akik valóban védelemre szorulnak. A legtöbben Marokkóból érkeztek, és a beszámolók alapján sokakat elsősorban a jobb élet és a gazdasági lehetőségek reménye indított útnak. A fontos különbség az, hogy a szabálytalan határátlépés önmagában már jóval kevésbé jelentheti a tartós európai maradás kiindulópontját.
Tizenegy évvel ezelőtt aligha lett volna elképzelhető, hogy egy ilyen nagyságrendű határátlépés után néhány nappal az érkezők túlnyomó többsége már ne legyen Európa területén. 2026-ban mindez egy szocialista spanyol kormány határozott fellépése mellett történt. Ami 2015-ben az európai migrációs vita egyik legélesebb törésvonala volt, mára a politikai fősodor számára is vállalható eszközzé vált.
Ezt a politikai fordulatot az uniós szabályok és eszközök fokozatos átalakulása is kísérte. Erősebb lett a külső határvédelem, nagyobb szerepet kapott a Frontex, megállapodások születtek tranzit- és származási országokkal, idén júniusban pedig alkalmazandóvá vált az új migrációs és menekültügyi paktum. Az új rendszer erősebb külső határokat, gyorsabb eljárásokat és a tagállamok közötti világosabb felelősség- és tehermegosztást céloz meg. Az eredmények is mérhetők. A Frontex adatai szerint 2025-ben 26 százalékkal csökkent az EU külső határain észlelt szabálytalan határátlépések száma, 2026 első felében pedig további 37 százalékkal az előző év azonos időszakához képest.
Európa ma több eszközzel és nagyobb tapasztalattal kezeli a migrációs nyomást, mint egy évtizeddel ezelőtt.
A politika talán még látványosabban változott. Erősebb külső határok, gyorsabb visszatérések, harmadik országok nagyobb szerepe: ami 2015-ben elsősorban a bevándorlásellenes jobboldal követelése volt, annak jó része mára bekerült az európai politikai fősodorba. Ezzel párhuzamosan változott az európai társadalmak befogadókészsége és türelme is. Ez az elmúlt tizenegy év egyik legfontosabb politikai fejleménye. Az erősebb külső határok, a gyorsabb eljárások és a hatékonyabb visszatérések szükségességében mára kialakulni látszik valamiféle európai konszenzus. De nagyjából eddig tart az egyetértés. Amint az a kérdés kerül elő, hogy milyen eszközökkel, milyen nemzeti mozgástérrel és milyen következmények vállalásával kellene mindezt megvalósítani, újra megjelennek a régi törésvonalak, és újak is keletkeznek.
Így például a spanyol kormány egy régóta halmozódó problémára próbált saját választ adni egy nagyszabású regularizációs programmal.
Pedro Sánchez kormánya eredetileg mintegy félmillió, már az országban élő illegális bevándorló helyzetének rendezésével számolt, a programra azonban közel 1,2 millió kérelem érkezett. A spanyol érvelésnek megvan a maga racionalitása. Az országnak munkaerőre van szüksége, ezeknek az embereknek jelentős része már ott él és dolgozik, jogi helyzetük rendezése pedig sok szempontból észszerűbb, mint tartósan a szürke- vagy feketegazdaságban hagyni őket.
Más európai kormányok azonban ugyanezt a döntést egészen másként látják. Többen a spanyol regularizációs programot a ceutai tömeges határátlépések egyik lehetséges ösztönző tényezőjeként is értelmezték. A ceutai események után 22 uniós kormány közös levélben sürgetett összehangoltabb és határozottabb európai fellépést, és egyúttal bírálta a spanyol programot. Attól tartanak, hogy egy ilyen nagyságrendű legalizálás kívülről könnyen azt az üzenetet közvetítheti: aki szabálytalanul bejut Európába, és elég sokáig marad, annak idővel rendeződhet a helyzete. Ezt az érvelést ugyanakkor árnyalja, hogy Ceuta nem része a schengeni övezetnek, a városból a spanyol szárazföldre továbbutazók határellenőrzésen esnek át. A ceutai események közvetlen schengeni kockázata ezért korlátozottabb volt, mint amit a heves európai reakciók alapján gondolhatnánk. A spanyol regularizáció lehetséges hosszabb távú hatásai azonban már valóban túlmutatnak Spanyolországon.
A tagállamok nagyon különböző helyzetből próbálnak közös migrációs szabályokat kialakítani. Eltérő a demográfiai és gazdasági helyzetük, a munkaerőigényük, a bevándorlással kapcsolatos történelmi tapasztalatuk, társadalmaik összetétele és befogadókészsége, de a geopolitikai környezetük és a migráció belpolitikai súlya is. Ami az egyik ország számára racionális munkaerpiaci vagy társadalompolitikai megoldás, az a másik számára könnyen újabb migrációs kockázatot jelenthet.
Schengen ugyanakkor összeköti ezeket a nagyon különböző helyzetű országokat. Egy tagállam döntéseinek következményei ritkán maradnak kizárólag nemzetiek.
Ezért egyetlen, minden országra ráhúzható migrációs politika aligha működhet, közös európai alapelvek és keretek nélkül viszont maga a rendszer válik nehezen fenntarthatóvá.
A közvélemény-kutatások jól mutatják, mennyire szűk lett közben a politika mozgástere. Egy 2025-ös YouGov-felmérésben mind a hét vizsgált nyugat-európai országban többségben voltak azok, akik szerint az előző tíz évben túl magas volt a bevándorlás. Németországban 81, Spanyolországban 80, Nagy-Britanniában 70, de még Dániában is 55 százalék gondolta így.
Ugyanakkor az uniós polgárok 73 százaléka továbbra is úgy véli, hogy országának segítenie kell a menekülteket, 57 százalék szerint a bevándorlók pozitívan járulnak hozzá országukhoz, 69 százalék pedig támogatja a közös európai migrációs politikát.
A kettő együtt elég világosan mutatja, hol tart ma az európai közvélemény. Az európaiak nagyobb kontrollt akarnak, de közben meg akarják őrizni a valóban védelemre szorulók iránti szolidaritást.
A menekültek befogadásához és a bevándorlás társadalmi elfogadásához szükséges bizalom azonban nem korlátlan erőforrás. Európa pedig az elmúlt évtizedben sokat merített belőle.
Hogy ez a bizalom és befogadási hajlandóság idővel mennyit változhat, azt jól mutatja Lengyelország példája. Közvetlenül az Ukrajnát ért orosz támadás után a lengyelek 94 százaléka támogatta az ukrán menekültek befogadását. 2026 nyarára ez 42 százalékra csökkent, miközben 52 százalék ellenezte további menekültek befogadását. Mindez egy olyan országban, amelynek társadalma pontosan tudja, hogy az ukránok háború elől menekülnek, és amely ország saját biztonsága is közvetlenül összefügg Ukrajna sorsával.
Ebben nincs sok meglepő. A befogadás mindkét féltől alkalmazkodást, türelmet és sokszor lemondást kíván. Minél tovább tart egy válság, és minél nagyobb csoportokról van szó, annál inkább előtérbe kerülnek a hétköznapi következmények: a lakás, az iskola, az állás, az egészségügyi ellátás, a közbiztonság, vagy egyszerűen annak érzése, hogy milyen gyorsan változik az a környezet, amelyben az ember él.
Az ukrán példa mindkét irányban tanulságos. Megmutatja, hogy az európai szolidaritás továbbra is rendkívül erős lehet, amikor az emberek világosan látják, hogy valódi háborús menekültekről van szó. De azt is, hogy ezt a szolidaritást hosszú távon fenn kell tartani, és újra meg újra meg kell teremteni hozzá a társadalmi bizalmat.
Ezt a képességet kell megőriznünk. Ehhez világosabban kell elválasztani egymástól a menedékjogot, az illegális gazdasági migrációt és a legális munkaerő-bevándorlást. Európa öregszik. Az Európai Bizottság legfrissebb előrejelzése szerint 2025 és 2050 között évente átlagosan mintegy 1,2 millió fővel csökkenhet az EU munkaképes korú népessége. Sok ágazat már ma is munkaerőhiánnyal küzd. Bevándorlásra tehát szükségünk lesz.
A kérdés a bevándorlás formája, mértéke és szabályozása.
A valóban üldözöttek számára meg kell őrizni a menedékjogot. Akinek nincs joga maradni, annak távoznia kell. Akinek a munkájára Európának szüksége van, annak legális és átlátható utat kell kínálni.
Az integráció pedig ugyanennek a politikának a része: a nyelv, a munka, az iskola és a lakhatás mellett a közbiztonság, a jogrend és a befogadó ország alapvető demokratikus normáinak tisztelete is idetartozik.
Olyan migrációs politikára van szükség, amely hosszú távon nem feléli, hanem újrateremti a társadalom képességét a szolidaritásra. Ehhez a befogadó társadalom működőképességét is meg kell őrizni. A befogadás kétoldalú folyamat. Európának helyet kell teremtenie azok számára, akik valóban védelemre szorulnak, és azok számára is, akiknek a munkájára szüksége van. Az érkezőknek ugyanakkor részt kell vállalniuk az integrációból, és el kell fogadniuk annak a társadalomnak az alapvető szabályait, amely otthont ad nekik.
Az ütem legalább ennyire fontos. A lakáspiacnak, az iskoláknak, az egészségügynek, a helyi közösségeknek és végső soron magának a társadalomnak is véges a teherbíró képessége.
A befogadás akkor őrizheti meg tartós társadalmi támogatását, ha az itt élők azt érzik, hogy a változás mértéke kezelhető, saját közösségeik működése és biztonsága pedig megmarad. A szolidaritásért cserébe nem várhatjuk el a befogadó társadalomtól, hogy aránytalanul gyorsan mondjon le saját megszokott életformájáról, normáiról vagy közösségeinek működési rendjéről.
Ceuta próbára tette Európa migrációs önuralmátA kulturális különbségek természetes részei a bevándorlásnak. A valódi kérdés az, hogy az integráció kölcsönös erőfeszítéssé válik-e. A befogadás jogokat ad, de kötelezettségeket is teremt. A társadalmi szolidaritás ott maradhat erős, ahol az emberek azt érzik, hogy a migráció ellenőrzött, az integráció működik, és a változás üteme nem sodorja el azt a közösséget, amelynek a szolidaritására közben szükség van.
Ha a kontrollálatlan migráció, a sikertelen integráció és az ebből fakadó társadalmi feszültségek lassan felemésztik ezt a bizalmat, végül éppen azt veszítjük el, amit a leginkább meg kellene őriznünk: Európa egyik legfontosabb civilizációs és politikai vívmányát, a valóban védelemre szorulókkal vállalt szolidaritást.
A határvédelem és a humanitás között tehát nem feltétlenül van ellentmondás.
A működő határvédelem teremtheti meg azt a társadalmi bizalmat, amely mellett Európa továbbra is nyitott tud maradni azok számára, akik valóban segítségre szorulnak.
Ezt az egyensúlyt ma elsősorban a demokratikus politikai középnek kell megtalálnia. Ha sikerül, a migráció kezelhető politikai kérdés maradhat. Ha erre képtelen lesz, a választók előbb-utóbb azokhoz fordulnak, akik sokkal egyszerűbb válaszokat kínálnak.
22 uniós tagország, köztük Magyarország közös levélben bírálta Spanyolország migrációs politikáját