Nyolcvanhat éves korában meghalt Mary Heilmann amerikai festő, szobrász és keramikus. A művész augusztus 14-én, a New York állambeli Long Islanden hunyt el; halálhírét az őt képviselő Hauser & Wirth és a 303 Gallery jelentette be.
Heilmann 1940. január 3-án született San Franciscóban, gyermekéveinek egy részét azonban a dél-kaliforniai El Segundóban töltötte. Elsőként nem a festészet, hanem a kerámia érdekelte. A Santa Barbara-i Kaliforniai Egyetemen 1962-ben szerzett diplomát, majd a Berkeley-n tanult Peter Voulkosnál, aki az amerikai kerámiaművészetet a használati tárgyak világából az absztrakt szobrászat irányába mozdította el. Heilmann 1967-ben fejezte be mesterszakos tanulmányait.
Egy évvel később New Yorkba költözött. A minimalizmus és a posztminimalizmus ekkor meghatározó irányzatnak számított a város művészeti életében, Heilmann azonban nem fogadta el e művek személytelenségét és szigorúságát. A geometrikus formákat látható ecsetvonásokkal, egymásba folyó festékfoltokkal, élénk színellentétekkel és szándékos szabálytalanságokkal kapcsolta össze.
Munkáiban a kemény élű absztrakció, a pop-art, a kaliforniai szörfkultúra, a lakberendezés és a kézművesség hatása egyaránt megjelent. Festményeinek alakzatai gyakran hullámokat, utakat, bútorokat vagy festőpalettákat idéznek, címük pedig személyes emléket, dalt vagy tréfát kapcsol a látszólag elvont kompozícióhoz. Ilyen a Save the Last Dance for Me, a Pink and Black is Coming Back vagy a Surfing on Acid.
– Kerámiával kezdtem, aztán szobrokat, majd festményeket készítettem. Író is voltam, ezért a történetmesélés minden munkám része
– mondta egy 2022-es életútinterjúban. Az egyes címeket olyan nyomoknak tekintette, amelyekből a néző saját történetet vagy álomképet alkothat.
Heilmann pályája nehezen illeszkedett a korszak művészettörténeti kategóriáiba. Jessica Morgan, a Dia Art Foundation igazgatója szerint a művész a geometriai szigort improvizációval és gesztussal, a minimalizmus visszafogottságát pedig eleven színekkel kapcsolta össze. Festményeibe és szobraiba így örömöt, érzelmet és szabadságot vitt – olvasható a Hauser & Wirth és a 303 Gallery megemlékezésében.
A művész a festészet mellett egész pályáján készített kerámiákat és bútorokat is. Élénk színű, szögletes faszékeit nem csupán kiállítási tárgynak szánta: fontosnak tartotta, hogy a múzeumokban és galériákban legyen hová leülni, a látogató időt tölthessen a művek között. Festett székei ezért egyszerre szobrok, használati tárgyak és a kiállítás nézésének módját alakító eszközök.
Bár Heilmann már az 1972-es Whitney Annual kiállításon szerepelt, majd 1989-ben és 2008-ban a Whitney Biennáléra is beválogatták, az intézményi elismerés viszonylag későn érkezett meg. Első jelentős New York-i múzeumi tárlatát, a Mary Heilmann: To Be Someone című retrospektívet 2008-ban rendezte meg a New Museum. A kiállítás később Kaliforniában, Houstonban és Ohióban is látható volt.
A tárlatról írva Ken Johnson, a The New York Times kritikusa úgy fogalmazott:
Heilmann a 20. századi művészettörténetet személyes játékszerként használja – mintha a Ramones Cole Portert játszaná.
A New Museum bemutatója után egyre több jelentős intézmény rendezett kiállítást műveiből: 2010-ben a kölni Museum Ludwig, 2015-ben a Whitney Museum, 2016-ban a londoni Whitechapel Gallery, 2023-ban pedig a Dia Beacon.
A Whitneyben 2025 áprilisától idén januárig volt látható Long Line című installációja, amely egy festmény monumentális, kézzel festett változatát színes székekkel kapcsolta össze. A Dia Beacon 2023 és 2025 között hosszú távon mutatta be Starry Night című sorozatát.
Heilmann évtizedeken át tanított a Long Island-i Stony Brook Egyetemen, majd a New York-i School of Visual Arts intézményében. Saját bevallása szerint legalább annyit tanult hallgatóitól, mint amennyit ő tanított nekik; ennek tulajdonította, hogy művei idős korában is fiatalosnak és időtlennek hatottak.
Alkotásai ma többek között a New York-i Museum of Modern Art és a Whitney Museum, a washingtoni National Gallery of Art, a San Franciscó-i Modern Művészetek Múzeuma, a kölni Museum Ludwig és a maastrichti Bonnefanten gyűjteményében találhatók.
Pályájáról 2024-ben Matt Creed Waves, Roads & Hallucinations címmel készített dokumentumfilmet.
