Bár az történt, ami kormányváltáskor történni szokott, illetve amikor Orbán elbukja a választást, mert az új kabinet felállását követő második héten elkezdtek a csontvázak kipotyogni a szekrényből. Arra azonban nem gondoltam, hogy az idő előrehaladtával majd nagymértékben növekszik ezek mennyisége.
Mára kiderült, hogy a bukott Orbán-kormány talán annál is több csontvázat hagyott hátra a 16 év alatt meghozott döntéseivel, mint amennyit az egri vár kazamatái rejtenek. A csontvázak jelentős része bizonyítja, hogy milyen gátlástalan módon nyúltak a közpénzekhez és a köz vagyonához – egyrészt a saját és családtagjaik vagyonának a gyarapítása, másrészt a hatalomban maradásuk érdekében.
Megdöbbenve olvasom és hallgatom a napi híreket, amelyek arról szólnak, hogy milyen mértékben gazdagította a bukott kormányfő a saját családját, különösképpen a szüleit – akiknek az üzleti ügyeivel nem foglalkozik –; a legidősebb lányát, illetve annak a száz leggazdagabb magyar közé néhány év alatt bekerülő férjét; meg az ugyancsak a százas klubban előkelő helyet elfoglaló gyerekkori barátját – sokak szerint strómanját –, az egykori gázszerelőt; valamint az őt feltétel nélkül támogató úgynevezett NER-lovagokat, továbbá ezek, illetve egyes miniszterek luxizó feleségeit.
Megdöbbenve olvasom és hallgatom azokat a híreket és eseményeket, amelyek arról szólnak, hogy az Orbán-kormány milyen felelőtlenül gazdálkodott/garázdálkodott a magyar adófizetők pénzével. Úgy szórta szét határon belül és túl a magyarok által megtermelt, milliárdokban kifejezhető adóforintokat a számára kedves embereknek és szervezeteknek, mint ahogy a falusi lakodalmakban a menyecsketáncnál dobálják az örömanya kötényébe a gazdag meghívottak a húszezreseket. Cserébe csak egy X-et vártak mindenkitől a szavazólapra. Földi halandó számára nehezen felfogható az a százmilliárdokban kifejezhető összeg, ami az Orbán-kormányok 16 éve alatt a szavazatok maximalizálása érdekében eltűnt a választópolgárok szeme elől.
Már önmagában az az összeg is kiveri a biztosítékot, amely ahhoz a személyhez – illetve az általa képviselt cégekhez/szervezetekhez – jutott a propagandaminiszter irányításával a 16 év alatt, aki vállalta a népbutító, megtévesztő, félrevezető nemzeti konzultációk, petíciók, plakátok, videók legyártását. Elírás történt, gondoltam, amikor arról olvastam, hogy csak a legutóbbi nemzeti konzultáció – ami „Nemzeti Petíció” név alatt futott a 2026 évi választási kampányban – 22,2 milliárd forintjába került a magyar államnak. Ekkora összeget fordítottak a: „Brüsszelnek háborús tervei vannak” hazugságáradatra. Akkora összeg ez, amelyből beépíthető lett volna az a szivattyúrendszer, aminek hiányában le kellett állítani több turbinát is a paksi atomerőműben a soha nem tapasztalt rendkívüli hőségben és a nagyon alacsony dunai vízállás következtében.
Megdöbbenve olvasom, hogy milyen mértékben határozta meg az Orbán-kormány működését a múltba révedés, amire a budai Várban kialakított kormányzati negyed a leglátványosabb bizonyíték. Egyes becslések szerint több mint 1000 milliárd forintba kerülhetett a Nemzeti Hauszmann Program eddigi megvalósítása. E program keretében valósult meg a miniszterelnöki rezidencia az egykori Karmelita kolostor átalakításával. Amikor az új, Magyar Péter által vezetett kormány lehetővé tette a Hauszmann-programba tervezett és eddig megvalósuló épületek bejárását, csak ámultunk és bámultunk. A várbeli kormányzati negyed berendezéseit látva (egyedi bútorok, festmények, szőnyegek) az embernek olyan érzése támadt, hogy szerették a luxust.
Hogy az orgonazenét mennyire kedvelte a bukott kormányfő, arról nincs információnk. Regnálása alatt csak az énekhangját csillogtatta meg, amikor másokkal egyetemben azokról a Fehérvári huszárokról énekelt (az eredeti szöveg megváltoztatásával), akik sok kislányt meghágtak. Arról viszont van információ, hogy közel 300 millió forintért gyártatták le azt az orgonát, amely a miniszterelnöki rezidencia egyik ötszáz fő befogadására alkalmas rendezvénytermében kapott helyett. Biztos, hogy nem Varnus Xavér volt az a művész, aki felavatta, ha erre egyáltalán sor került. Hogy az Orbánt kedvelő Mándoki László (művésznéven Leslie Mandoki) játszik-e ilyen hangszeren, nem tudom. Arról viszont olvastam, hogy 2013 óta több milliárd forintnyi közpénz áramlott az ő projektjeire/koncertjeire. A kivételes elbánásért akár meg is tanulhatott orgonálni, ha még nem tudott.
Az a gyanúm, hogy a bukott miniszterelnök – kis túlzással – XIV. Lajos francia királyt (a Napkirályt) akarta utánozni az adófizetők pénzének az udvartartására és fényűzésére való elköltésében. Igaz, az ellenfél megtévesztésére elhelyeztetett a Karmelitába egy vaságyat is, azt a látszatot keltve, hogy puritán életet él, miközben éjt nappallá téve dolgozik.
Ahogy a versailles-i kastély, kis túlzással a Karmelita is az abszolutizmus központjává vált. A rendeleti kormányzás idejére bizonyára helytálló ez a megállapítás.
Emlékeztetőül írom, hogy az abszolutizmus egyik fő jellemzője, hogy az uralkodó felett nincs jogi korlát, döntéseit nem ellenőrzi népképviselet vagy parlamenti ellenzék. (Ma már azt is tudjuk Bóka Jánosnak, a Fidesz frakcióvezetőjének az elszólásából, hogy a rendeleti kormányzást kísérletnek szánták.)
A korabeli sajtókból arról is értesülhettünk, hogy Orbán 28 évvel ezelőtt nem a Karmelitát nézte ki uralkodása székhelyéül, hanem a Sándor-palotát, ahol egykoron kormányfő elődei közül többen is megfordultak. Az első kormányzati ciklusában neki is látott a Sándor Vince gróf által építtetett, a II. világháborúban romba dőlt palota újjáépíttetéséhez. A sors fintora, hogy amikorra az épület felújításával elkészültek, ahogy a berendezésével is, akkora Orbán Viktor első kormánya megbukott. Az őt követő miniszterelnök, a 2002–04 között kormányzó Medgyessy Péter nem tartott igény a palotára, így annak első lakója Mádl Ferenc köztársasági elnök lett 2003-tól.
A Sándor-palota és annak a berendezése sokkal inkább jeleníti meg a királyi pompát, mint a Karmelita. Talán ezért is gondolhatta Orbán édesapja, hogy kárpótolja a több cikluson át kormányzó fiát és az ingatlanforgalmazó cégén keresztül megvásárolja József főherceg egykori (műemléki) majorját Hatvanpusztán, hogy hozzáláthasson a rombolással is együtt járó építkezéshez. Volt miből! A közbeszerzéseknél is az Orbán család és az oligarchiává váló NER-esek felé lejtett a pálya. „Ki gépen száll(t) fölébe”, az láthatta, hogy a 2018-ban felgyorsult építkezésnek mi lett az eredménye. Egy hatalmas, luxuselemekkel felszerelt épületegyüttes áll Alcsútdoboz határában. Egy ékszerdoboz, egy provence-i birtok.
Becslések szerint 10 milliárd forintot kellett kicsengetni eddig építési költségként Orbán Győzőnek. Aki volt olyan szerencsés, hogy az épületegyüttes belsejébe is betekinthetett valamilyen jogcímen, az még azt is tudja, hogy egy kazettás mennyezetű, aulás könyvtár is helyett kapott több ezer négyzetméteren az egyik épületrészben. Orbán szerint nincs ott semmi látnivaló, mert Hatvanpusztán, ahogy a múltban, úgy most is gazdálkodás folyik. Ha ez igaz, akkor jól titkolják, mert semmiféle látható jele nincs.
Különös vonzalma lehetett az Orbán-kormánynak és egyes minisztereinek a hazai és külföldi ingatlanokhoz, a művelésre, mezőgazdasági tevékenységre alkalmas, de abból kivont földterületekhez is. Legyen az a terület a Balaton déli partján, a Balaton-felvidéken vagy a Fertő tónál. De volt ingerenciájuk családi házakra, Budán lévő társasházi lakásokra, üdülőkre, állami pénzen felújított vagy felújításra váró kastélyokra és szállodákra. Ha megkívántak valamit, arra rá is tették a kezüket. Mint az ingatlanügynökök, úgy adtak és vásároltak ingatlanokat. Egyes sajtóértesülések szerint az Orbán-kormány 2010 óta 26 ingatlant vásárolt külföldön, főként reprezentatív célokra.
Talán sokan emlékeznek rá, hogy szegény Balog Zoltán egykori humánminiszter arra kényszerült, hogy a Református Szeretetszolgálat szervezésében egy hazai ötcsillagos luxusétterembe kísérje el az oltalmuk alatt álló szegény gyerekeket. A miniszter a vendéglátás után azt nyilatkozta, hogy „jót tesz a gyerekeknek, hogy itt lehetnek”. Talán igaza is volt. Tényleg jó, ha látták, hogy Magyarországon mekkorák a társadalmi különbségek az olyan kormánytagoknak is köszönhetően, mint az egykori miniszter.
Szerették a luxust, ami a külföldi útjaik során is kijárt a kormánytagoknak és időnként a sleppnek is. A fapados repülés nem az ő világuk volt, ahogy nem is apartmanokban szállásoltatták el magukat. Több esetben is kéznél voltak a közbeszerzések nyerteseinek a magángépei, helikopterei vagy az a luxusberendezésű repülőgép, amit – ahogy az egykori államtitkár mondta – „elsősorban és másodsorban is” a honvédség számára vásároltak. Aztán mégsem úgy lett. Friss hír, hogy 6,5 millió forintba került Szijjártó Péter egynapos katari szállása, egy másik, ugyancsak egynapos ghánai tartózkodása pedig négymillióba.
A nagy utazó, akit a követői és a volt főnöke is a legjobb külügyminiszternek tartják, nagyon sokba került a magyar adófizetőknek. De másik két miniszter, Nagy Márton és Szalay-Bobrovniczky Kristóf is gyakran választott külföldi útjai során luxusszállodákat. Persze a hasukat is szerették. Az Átlátszó egyik írása szerint Szijjártó kairói útja során 5,5 millió forint értékben ettek-ittak a repülőgépen, persze közpénzen. Nagyevők közzé tartozott a bukott miniszterelnök is, ráadásul gyakran dokumentáltatta (vagy dokumentálták), ahogy belefeledkezik a magyaros ételek fogyasztásába. Hogy azokat ki fizette, arról nem szólnak a hírek.
Orbán nem hagyta az útszélén a sajátjai, megtalálta a módját, hogy a magasnak mondható havi bérek mellett egyik miniszterének, államtitkárának és ezek helyetteseinek se kelljen az évről évre egyre magasabbra kúszó fogyasztói árak és infláció mellett éhezni, ahogy a 16 év alatt hatalmas vagyonra szert tevő néhány állami vezetőnek se.
Az egyik kulcsszó a közérdekű vagyonkezelő alapítvány (kekva), pontosabban ezek kuratóriuma volt. Akiknek ezekben volt szerencséjük elnökölni, tagnak vagy főigazgatónak stb. lenni, azok nem talicskával, ahogy az egykor volt szocialistákra szokták mondani, hanem utánfutóval vihették haza a betevőre valót. Megmondta Orbán: senkit nem hagynak az út szélén. Ezek voltak a senkik! A közszolgák és közalkalmazott széles tábora meg örült, ha egyik napról a másikra meg tudott élni.
Magyarországon a teljes pénzügyi vagyon 71 százaléka a leggazdagabb 10 százalék kezében koncentrálódik. Ezzel szemben a lakosság alsó felének (azaz a szegényebb 50 százaléknak) mindössze a vagyon 5 százaléka jut. Azaz brutálisan koncentrálódik a vagyon a bukott Orbán kormányzásának és a Fidesz–KDNP egykori országgyűlési képviselőinek köszönhetően, akik közül néhányan még jelenleg is ott ülnek és uszítanak az ország házában, kiegészülve a senki által meg nem választott listás helyről bekerülőkkel egyetemben. Az Eurostat friss adatai szerint Magyarország az Európai Unió egyik legszegényebb államává vált 2025-re a tényleges egyéni fogyasztás alapján.
Na, erre mondják az Orbán-kormány tagjai, a Fidesz–KDNP képviselői, hogy nincs miért szégyenkezniük az elmúlt másfél évtizedben nyújtott teljesítményükért. Vissza akarnak kerülni a hatalomba. Még mindig nem érzékelik, hogy mekkorát buktak. Ahelyett, hogy meghúznák magukat, és tárgyilagosan szembenéznének bukásuk okaival, önkényt kiáltanak. Önkény! – kiáltják unos-untalan a Tisza-kormány és Tisza parlamenti kétharmad minden intézkedésére. Azok kiáltanak, akik éveken keresztül rendeleti úton kormányoztak, akik az emberek sorsát meghatározó javaslataikat ún. salátatörvény keretében nyújtották be a parlamentnek.
Önkényt kiáltanak azok, akik ciklusról ciklusra választási program nélkül kértek bizalmat a szavazóktól. Akik az emberek megkérdezése nélkül lecserélték az alkotmányt Alaptörvényre, amit a melegorgiás botránya miatt az Európai Parlamentből távozni kényszerült egykori fideszes képviselő alkotott meg.
Önkényt kiáltanak azok, akik mondvacsinált indokokkal hallgattak le civileket, akik korlátozták a pedagógusok sztrájkhoz való jogát. Önkényt kiáltanak azok, akik az erőszakszervezeteket bevetve léptek fel az Orbán-kormányok döntései ellen tiltakozó tömeggel szemben. Nem szabad elfelejteni például azt, amikor az ún. státusztörvény ellen fellépőkkel szemben Orbán rendőrei lökdösődéssel, könnygázzal és tonfa bevetésével léptek fel.
Önkényt kiáltanak azok, akik titkosították a közre tartozó döntéseiket, akik a kormánytájékoztatókról kitiltották a velük kritikus sajtótermékeket. Önkény, kiáltják azok, akik kiüresítették a fékek és ellensúlyok rendszerét, akik szűkítették az önkormányzati jogokat, akik úgy alakították át ciklusonként a választási rendszert, hogy a Fidesz–KDNP felé lejtsen a pálya. Akik még a nyilvánosságot is centralizálták, és megteremtették a kormánymédia túlsúlyát. Önkényt kiáltanak azok, akik az Alkotmánybíróságba is pártkatonákat ültettek, akik a legfőbb ügyészi pozícióba is Orbán-közeli személyt választottak.
Önkényt kiáltanak ahelyett, hogy összecsomagolnának, és szép csendben eltűnnének a politika színpadáról. De ha már erre nem hajlandóak, mert ahogy a politikában, úgy a civil életben sem állnák meg a helyüket, akkor ne akadályozzák az új kormány működését. Arra a sok hablatyra, amit időnként felolvasnak a parlamentben, csak kevesek kíváncsiak. Azt viszont sokan várják, hogy végre megválaszolja valaki: ki volt és hogy került a Fidesz közelébe Kaya Ibrahim és Josip Tot, akiknek a neve eladósodott cégek fantomizálásával forrt egybe. Mi lett a tetemes adósságot felhalmozó Schlecht Csabával? Megtörtént-e vagy csak egy legenda a „hosszú bájtok éjszakája”? Ahogy arra is várjuk a választ, hogy ki állt ténylegesen a Novák Katalin által meghozott kegyelmi döntés és az aranykonvojügy mögött.
