Magyarország az átlagfizetések tekintetében 2025 decemberében a 26. helyen állt az Európai Unióban. Az idén az év eleje óta, a Fidesz választási stratégiájának megfelelően, 10-12 százalékkal nőttek a bérek. A különbség Ausztriához képest így is közel háromszoros. Ami azt jelenti, hogy rendszerváltás ide vagy oda, uniós tagság ide vagy oda, kormányok ide vagy oda, az életszínvonal legfontosabb mutatója tekintetében Magyarország az elmúlt közel fél évszázadban semmivel sem került közelebb nyugati szomszédjához.
Ausztria ötödik az európai rangsorban. Ami az osztrákoknál is „vígabban” élőket illeti, Dániához képest a különbség közel négyszeres, Írországhoz és a sokat szidott „Brüsszelhez” viszonyítva több mint háromszoros. Nagy-Britannia nem áll ilyen jól az európai ranglistán, a magyar fiatalok tömeges kiköltözésének egyik magyarázata mégis az lehet, hogy a szigetországban az egy főre jutó nettó mediánbér, amit összehasonlításokhoz használni szokás, júniusban 2632 font volt, és ez most átszámítva 1,119 millió forintnak felel meg. Eközben a hazai mediánbér ez év májusában 436 200 forint volt.
Gonosz számok. Ezeknél még a komcsik is jobbakat produkáltak a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, legalábbis akkori saját köreikben, azaz a Varsói Szerződés tagállamaival való összehasonlításban.
Ma viszont Lengyelország, Csehország, Románia is messze előttünk jár, egyedül Bulgáriával vagyunk versenyben az európai rangsor kutyaütőiként.
Ugyancsak utolsók vagyunk az uniós rangsorban az egymillió főre jutó újlakás-építések számát tekintve. A Fidesz választási kampányra időzített népjóléti intézkedései között bevezetett Otthon Start nevű kedvezményes lakáshitelprogram dacára nálunk közel ötször kevesebb lakás épül, mint Ausztriában, közel háromszor kevesebb, mint Csehországban.
Az átlagos vidéki kistelepülés kinézetét még mindig a különféle toldalékokkal együtt sem éppen szemgyönyörködtető, építészetileg kifejezetten szellemtelen Kádár-kocka határozza meg. Ezekből a földhözragadt, kétablakos, igaz, általában ma már összkomfortos építményekből kétszázezer épült. A Kádár-kockák és a városképet sok helyütt csúfító panelek élhetőbb és szerethetőbb épületekkel való lecserélése akkor is évtizedekbe telik, ha egy kormány egyszer végre nekigyürkőzik a feladatnak.
Ja, hogy ez legyen itt a legnagyobb baj? Hát igen. A NER propagandagépezetének robusztus erejével magyarázható, hogy a jelzett megélhetési és lakhatási viszonyok között élő emberek nagy részével is sikerült elhitetni, hogy jól vannak. Ami igaz is, hiszen minden relatív. Viktor Jerofejev például azt állítja, hogy az orosz vidék lakóépületeinek a 32 százalékában még mindig az udvar sarkában van az illemhely.
Európai értelemben nálunk is javarészt a kormányapparátus felső köreihez tartozó vagy kapcsolódó családok vannak jól.
Erről árulkodott annak az Orbán Viktornak a 7,2 milliós bruttó miniszterelnöki fizetése is, aki 2010-ben megtiltotta a 2 millió feletti közpénzes fizetéseket. Az ötszörös-tízszeres bérkülönbségeket – úgy látszik – a maga és a hívek számára tartogatta.
Az idős emberek élni akarása és találékonysága elképesztő. Ismerek egyedülálló idős hölgyet, aki az élelmiszerárak inflációs robbanását követően is képes megélni a havi 170 ezer forintos nyugdíjából. A hölgy lelkesen fogadta a 13. és 14. havi nyugdíj bevezetését, nem is sejtve, hogy mind a szocialista, mind a NER-kormányok részéről ez volt a legnagyobb szemfényvesztés, amivel a tényleges megélhetési költségek változását követő svájci indexálás kivezetését leplezték. A NER éveiben a nyugdíj összege, fillérekkel ugyan, de folyamatosan nőtt, a 13. és a 14. nyugdíj zajos bevezetése pedig azt a benyomást keltette az érintett két és fél millió magyar állampolgárban, hogy gondoskodnak róla.
Eközben tizenhat év alatt a hazai nyugdíjak az extrákkal együtt körülbelül 30 százalékkal lassabban nőttek, mint ahogy a korábbi rendszerben nőttek volna.
A hatalom évtizedekig azzal volt elfoglalva, hogyan tömje ki a maga zsebét és azokét, akik hatalmon tartják. Közben olyan számokat keresett, sokáig sikeresen, amelyek ha nem is cáfolják, de legalább elködösítik a valóságos életkörülményeket. A gonosz számokból kiszámítható eredmény azonban nem egyéb, mint egy sokak, főként a legfiatalabbak tudatalattijában élhetetlenné vált ország.
Új vezetését egyesek dicsérik, mások ócsárolják, ahogy az már lenni szokott, de senki sem irigyli. Sok-sok éves mulasztások pótlása lenne a feladat, melynek megoldásához költségvetési források és megfelelő koncepció híján most sem rózsásak a feltételek. Ilyenkor annak is örülni lehet, ha valaki próbálkozni mer.
A szerző újságíró
–
A cikkben megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik szerkesztőségünk álláspontját. Lapunk fenntartja magának a jogot a beérkező írások szerkesztésére, rövidítésére.