Van az a színész, akiről azt mondjuk: nagy színész volt. És van Tim Curry. Róla valahogy nehéz ezt mondani. Nem azért, mert nem volt nagy színész, hanem mert túl tisztelettudó kifejezés ahhoz az emberhez, aki képes volt egyetlen jelenettel zavarba hozni, megnevettetni és megijeszteni ugyanazt a közönséget.
Tim Curry meghalt. Nyolcvanéves volt.
És most mindenki előveszi majd a Rocky Horrort, Dr. Frank-N-Furtert, Pennywise-t, Wadswortht a Clue-ból, a Sötétség urát a Legendből. Jogos. Ezek nélkül nincs Tim Curry. De valahogy mégsem ezekről szeretnék írni.
Hanem arról az egészen ritka tulajdonságáról, hogy sosem akart normális lenni.
Nem a magánéletére gondolok. Hanem arra, amit a színpadon és a filmvásznon csinált. Curryben volt valami szemtelen szabadság. Mintha nem érdekelte volna, hogy egy szereplőnek hogyan kellene viselkednie. Ha lehetett egy mozdulatot nagyobbra venni, megtette. Ha egy hangot el lehetett vinni a nevetséges határáig, elvitte. Ha egy jelenetből hiányzott volna az őrület, ő gondoskodott róla.
És éppen ezért lett belőle kultikus figura.
A Rocky Horror ma már nem egyszerűen egy régi film. Inkább egy hely, ahová az ember visszajár. Egy furcsa, közös emlék, amelyben generációk óta ugyanaz a férfi jelenik meg: magas sarkúban, fűzőben, kihívóan, szemtelenül, és valahogy teljesen természetesen.
Frank-N-Furter nem öregedett meg. Ez fontos. Tim Curry viszont igen. Mint mindannyian megöregszünk, ha szerencsénk van.
És talán ettől fájdalmas a hír. Mert vannak színészek, akiket idővel megtanulunk idős emberként látni. Curry esetében ez nehezebb volt. Az emlékeinkben valahogy mindig ugyanazzal a tekintettel állt előttünk: egy kicsit fölényesen, egy kicsit játékosan, mintha tudna valamit, amit mi még nem.
Aztán tizennégy évvel ezelőtt jött a stroke. És hirtelen egy olyan ember életébe láthattunk bele, akinek a teste már nem engedelmeskedett úgy, ahogy egykor a színpadon vagy a kamerák előtt. A hangja, az arca, a humora azonban megmaradt. Dolgozott tovább, amennyire tudott. Nem csinált nagy drámát abból, hogy a világ már másképp néz rá.
Talán ez illik hozzá a legjobban. Mert Tim Curry sosem a tökéletessége miatt volt lenyűgöző. Hanem azért, mert nem lehetett nem észrevenni. Amikor megjelent, történt valami. Ez ma már ritka. A legtöbb színész eljátssza a szerepet. Tim Curry néha mintha belebújt volna, és aztán ott maradt benne egy darab.
Ezért lesz most furcsa újranézni a filmjeit. Nem azért, mert másképp látjuk majd őket. Hanem mert ugyanazt fogjuk látni, amit mindig: azt az eleven, pimasz, kissé veszélyes jelenlétet. Egy embert – aki most elment.
Ha van valami, amit Tim Curry valószínűleg utálna egy róla szóló nekrológban, az éppen az lenne, ha túl szépen búcsúznánk tőle.
Úgyhogy legyen inkább csak ennyi:
Köszönjük, Tim!
